Nyugat-Németország vs Spreewaldgurken– 3. hét

Mindenki a munkámra kíváncsi, tudom, de most valahogy megint olyanom van, hogy nem erről szeretnék írni. Lehet az a baj, hogy mindig hétvégén írom ezeket a bejegyzéseket, és ilyenkor teljesen leállítom a munka-agysejtjeim működését.

Ámde nem akarom elveszteni az amúgy is szűk olvasóközönségemet, és kompromisszumos megoldást kötök veletek. Írok egy kicsit a munkahelyen szerzett kulturális tapasztalatokról.

A cégben én vagyok az egyetlen külföldi gyakornok, ami nyilván nem annyira kényelmes szituáció, mintha többen lennénk „kívülállók”, viszont megvan az az előnye, hogy az ember kénytelen a helyi közegben elvegyülni, létezni, érvényesülni. És sokkal többet megtudhatok a németekről, arról, hogyan gondolkodnak, minek örülnek, milyen problémáik vannak, stb., mint például az Erasmus alatt, amikor is német szó nélkül is vígan át lehetett vészelni az egész félévet.

Nem mondom, hogy nem megerőltető egész nap németül beszélni, németül gondolkodni. De ami a legviccesebb, hogy nem is a munka része az, ami leginkább lefáraszt, mert otthon is német szoftvereket használtam, emaileztem, stb. A napom legnehezebb része egyértelműen az ebédszünet. Néha a könnyebbik utat választom, és elmegyek egyedül kajálni a közeli menzára. De ha mégis társaságom akad, akkor vért izzadok, hogy hozzá tudjak fűzni valamit a beszélgetéshez. Hiába magyaráztam Tominak is, hogy nekem „csak” szakmai felsőfokúm van. Amint a Micimackóról kezdenek beszélni, megáll a tudomány. Mire felfogom, hogy miről van szó, és megfogalmazom a gondolatomat a témával kapcsolatban, már rég máshol tart a beszélgetés. Mindenesetre mégiscsak az ebédszünet az, amikor fel lehet térképezni a kulturális különbségeket.

A beszélgetések jelentős százaléka folyik utazásról. Itt ugyanis bárki szabadságon van, az egyet jelent azzal, hogy utazik. Sajnos úgy vettem észre, hogy ezek a kirándulások többnyire a fejlett világ felé irányulnak. Nyaralás a Kanári-szigeteken, biciklizés Mallorcán, túrázás Ausztriában, sátrazás Ausztráliában, és hasonlók. De olyat nagyon ritkán hallok, hogy valaki a „keleti-blokk” felé vette az irányt. Sőt mi több, amin kicsit meg is botránkoztam, olyannyira nem érdekli őket az, ami a régi szocialista rendszerből való, hogy a saját országuk keleti tartományairól is alig tudnak valamit. Nem látták a Good Bye, Lenint (Díjnyertes német film, ami a berlini fal ledöntésének idején játszódik)! Én meséltem el pár mondatban a történetet, mert az egyik munkatársam gyerekének fogalmazást kellett írnia a DDR-ről, és az anyuka nem tudott hozzászólni a témához. De legalább a spreewaldi uborkát ismerte:) Azóta meg is néztem még egyszer a filmet. Ajánlom mindenkinek!

Kicsit fura nekem az is, hogy akik bent étkeznek a cégben, azok sem hoznak semmi normális kaját magukkal. A kolléganőm például két hete ugyanazt eszi ebédre: kenyeret mustárral, esetleg egy paprikával megspékelve. Bezzeg, ha nyaralni mennek, minimális elvárás, hogy legyen egy olasz pizzéria a legutolsó osztrák falucskában is. Amikor megemlítettem, hogy mi szoktunk otthonról kaját vinni, ha nyaralunk (azt nem mondtam, hogy akár 10 napra valót is:), úgy néztek rám, mint valami űrlényre. Válasz: a nyugat-németek ilyet soha nem tennének.

Pedig a legtöbbjüknek nincs családja sem, hogy ne lenne idejük este összedobni valamit. Mellesleg ez is egy olyan pont, amit nehezen tudok elfogadni. A marketinges kolléganőim a 30-as éveik elején-közepén járnak, mindegyikük párkapcsolatban él, de egyiküknek sincs gyereke. Rákérdeztem, hogy nem tervezik-e még a családalapítást, de azt a választ kaptam, hogy korai még. 30 fölött nem értem, hogy lenne ez korai! Már rég elkéstek. Az egyedül a HR-esünkről tudom, hogy van egy kislánya. De akármilyen gonoszul hangzik, mikor behozta egyik délután az irodába, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az övé-e a baba, vagy pedig az unokáját hozta megmutatni. Azóta már tudom, hogy a sajátja a másfél éves gyerkőc, aki már több mint 1 éve bölcsibe jár, mert az anyukája 6 hónap után visszajött dolgozni, nehogy kiessen a praxisból. De könyörgöm, egy fél éves gyerek még nem beszél, nem jár, és jobb esetben szopik! Most már értem, hogy hova adták el azt a sok bébikaját! (A Tatában 2,5 évig ez volt a fő terület, amit piackutattam.) Csak azt nem értem, kinek jó ez? A babának állítólag jót tesz a társaság a bölcsiben. De az anyukának nem sajdul bele a szíve, hogy nem látja, ahogy a gyereke lábra áll? És vajon mi lesz az első szava? Lehet, hogy anya helyett dada. Nagyon remélem, hogy ez a trend nem ér el hozzánk, mert nekem nagyon nem tetszik...

A „legjobb arc” az irodában kétségkívül a takarítónő! Egy fekete bővérű nő, akiből csak úgy árad az energia (tudjátok, mint az amerikai filmekben – Apáca-show és társai). Délután 4 körül elindul takarítókörútjára, ami annyit tesz, hogy minimum 15 percet beszélget minden szobában a legkülönfélébb témákról. Megtudtam, hogy Amerikából származik, de Németországot jobban szereti. Mesélt a szomszédairól, volt hogy politikai csatározásba fulladt a délutáni „takarítás”, de néha csak arról folyik a beszélgetés, milyen filmet nézett este a TV-ben, vagy hova megy bevásárolni.

Ezt viszont nagyon szívesen hazavinném magammal. Mármint nem feltétlenül a takarítónőt, de ezt a nyitottságot. Nem számít a bőrszín, nem számít a munkakör, az emberi értékek vannak előtérben, és úgy vettem észre, hogy ez úgy általában jellemzi a németeket. Nagyon befogadóak, amennyiben látják a minimális törekvést a beilleszkedésre. Nem is tudom, mi lenne ha, nem így állnának ezekhez a dolgokhoz…

„Hast Du dich eingelebt?” avagy „Megszoksz vagy megszöksz?„ – 2. hét

Ez a hét sem telt el eseménymentesen, mégis hét végére eluralkodott rajtam a honvágy, aztán jött egy hazai segítség, és minden jó lett volna, ha... Na, de kezdem az elején.

A munkahelyen az a helyzet alakult ki, hogy hétfőn még túlóráztam, majd pedig magamra maradtam az irodában a hét fennmaradó részében. Történt ez úgy, hogy a főnököm Mallorcára ment nyaralni, kolléganőm kedden elrepült a Kanári-szigetekre. Alex, a harmadik ember a csapatból, pedig influenzával feküdt otthon. Munka nélkül azért nem maradtam, mert másik részlegre is besegítek. Sőt kicsit úgy is éreztem, hogy a határaimat feszegetik, mert olyan informatikai feladatokba vonnak be, sőt ruházzák rám a felelősséget, amihez igencsak kevésnek érzem magam. De a munkámról mindenképpen szeretnék majd egy külön bejegyzést írni.

A hét elején végre megérkezett a biciklim.:) Zsófi kölcsönadta nekem a sajátját erre a pár hónapra, amiért rettentően hálás vagyok neki! Azóta bicajjal járok dolgozni, meg úgy egyáltalán mindenhova.

Kedden volt egy kis aieseces sörözős-ismerkedős rendezvény a helyi AIESEC irodában. Elég sokan voltunk. Mondjuk, ha jól tudom, akkor az itteni helyi bizottság mintegy 100 tagot számlál, szóval ahhoz képest ez csak egy kis buli volt. A nemek arányát tekintve a fiúk vannak többségben, nyílván a műszaki oktatás miatt. Végre megismertem Markust, aki a gyakorlati helyet szerezte nekem. Ő lakott egyébként a szobámban előttem. Az este folyamán beszélgettem még 2 brazil fiúval is, akik itt gyakornokoskodnak a Boschnál, igaz nem aiesec-kel jöttek.

Szerdán Zsófi meghívott magához vacsorára. Egy evangélikus koliban lakik, a barátjával együtt, pontosabban külön, de egy épületben. A kolis konyha láttán leesett az állam. Nem elég, hogy mosogatógéppel volt felszerelve a hely, de szobánként saját hűtő járt mindenkinek. És az egész olyan csilli-villi, tiszta és rendezett volt, hogy WOW. Nagyon komoly közösségi élet és önszerveződés van az egyes szinteken, így tudják fenntartani a rendet. De ahogy elbeszélgettem egy kicsit a konyhában főzicskéző elsőévesekkel, rájöttem, hogy jó anyagból könnyű dolgozni;) Fiú létükre olyan ügyesen mozogtak a konyhában, hogy azt hiszem én nem mernék ott fakanalat venni a kezembe. Nem azok az „anyapicifia” fajták. Egyikük mesélte, hogy most kezdte az egyetemet, és ugyan kicsit messzebb lakik északon (6 óra út), de legelőször karácsonykor tervezi, hogy hazautazik. Mifelénk ritka az ilyen. Mindenki rohan haza már csütörtök este, viszi a szennyest, hozza a kaját. A németek általában önállóbbak. Zsófi kelkáposzta-főzeléket főzött, ami nagyon finom lett. Igazi hazai ízek:)

Csütörtökön talán túl sokat beszéltem skype-on a családdal és Tomival, így estére teljesen eluralkodott a honvágy. Amit csak fokozott Tomi másnapi emailje, amiben megírta, hogy január-februárban az oroszok kihívták Novoszibirszkbe trainingre. Ekkor jól jött, hogy egyedül voltam az irodában, mert nem igazán tudtam visszatartani a könnyeimet. Így az amúgy is végtelennek tűnő 4 hónapos távkapcsolat 5-re duzzadt. Ráadásul abban a 2 hónapban semmi esély arra, hogy találkozzunk.

Ezek után már nem tudtam, hogy mi tudna kirángatni a gödörből, amibe kerültem. De van abban valami, hogy az életben a jó és a rossz dolgok valamilyen szinten kiegyenlítődnek. Minden rosszat követ valami jó, még ha csak egy kis öröm, akkor is. Bálint (az öcsém, aki kamionsofőr) írt sms-t, hogy szombaton érkezik Karlsuhe határába, és jön hozzám.

Ezen felbuzdulva elmentem munka után bevásároltam egy kis hazai tyúkhúsleveshez és almás lepényhez. Az almás pitét végül már péntek este megsütöttem, ami utólag nem bizonyult túl jó ötletnek, mert ha nem mentek meg pár szeletet Bálintnak, akkor semmi nem marad. Azt hiszem, kicsit át kell majd írnom a szabályokat a gyakornokházban, mert a péntek este a lakásban összeverődött, éhes, ágrólszakadt világvándorok nem bírtak ellenállni, és betolták az egészet. Ezzel igazándiból nem is lenne problémám, mert szívesen sütök-főzök, főleg ha van kinek, és még hálásak is érte. De sajnos itt nem tudok hazai anyagból dolgozni (értsd alma, stb.), szóval nem olyan olcsó összedobni még egy lepényt sem. Nem beszélve arról, hogy az esti vízipipázás is az én kontómra ment. És azért nem élek itt olyan nagy lábon. Szóval majd még alakul, de mindenképpen meg kell húznom a határokat Terézanyu és a gazdasági főiskolát végzett énem között.

Bálint szombat kora délután ért be világjáró kempingbiciklijével a városba. Egyszerre jöttünk el amúgy otthonról, csak amíg én itt éltem világom, ő tekergett Németország és Ausztria között, innen pedig Svájc felé megy tovább. Körbevittem Karlsruhe központjában, vasárnapra pedig gyorsából megszerveztünk egy 5 fős csapatot, és elvonatoztunk Heidelbergbe. Szép idő volt, készült egy halom fotó, Bálint gyakorolhatta a német és angol nyelvtudását( megjegyzem, van még mit fejlődni:P). Aztán este megkapta a pakkot (kaja, tiszta ruha:), és útjára bocsátottam.

Sajnos ez a kellemes nap mégiscsak egy szívszorító otthoni hírrel ért véget. Hiába próbáltam mindent úgy rendezni, hogy ugyanúgy várjon februárban, mint mikor eljöttem, Kuksi már biztosan nem fog:( Pont az utolsó otthon töltött hétvégéim egyikén valahogy előkerültek a régi videó kazetták, és megnéztük a Vukot. Az egyik legszebb magyar mese, és amennyire szép, annyira szomorú is, pont mint a kis Kuksink története. 5 évvel ezelőtt hoztuk az egerszegi menhelyről. Annyira kis gyámoltalan kislány kutya volt, hogy még ugatni is meg kellett tanítani. Nem akartam nagyon megszeretni, mert az előző kutyánkat is egy hétig sirattam, de őt egyszerűen nem lehetett. Annyira szép és hálás teremtés volt, a légynek sem ártott volna. Mindig vele futottam, akárcsak Barnika (a kisebb öcsém, aki tájfutó). Vasárnap délután is együtt mentek az erdőre, de haza már csak az öcsém ért. Kilőtték előle a 20 méterrel előtte futó Kuksit. A vadász elhajtott, az öcsém meg ottmaradt az immár nem fehér, hanem pirosmellényes kutyus felett. Bele sem merek gondolni, hogy mi történik, ha Barni fut elől... Átkozott simabőrű!

Kuksi emlékére küldöm ezt a videót:

Kultúrsokk Karlsruhében – az első hét

A kiutazás előtt már eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekelt, mi fog történni. Lefuttattam a fejemben a „hazamenekülős” verziót, és már félig-meddig fel is dolgoztam a kudarcot.

Nem hagytam magamnak sok időt a felkészülésre. Csütörtökön este még csapat-építettünk a tatásokkal, péntek utolsó munkanap és leszerelés a Tatában, este utazás haza, szombaton 10 éves általános iskolás osztálytalálkozó Lentiben, vasárnap pedig indulás Győrből.

15 órás buszút után hétfő délelőtt érkeztem Karlsruhébe. Ketten is kijöttek elém a helyi aiesecesek közül. Kedvesek voltak, elkísértek a lakásba és éppen csak egy zuhanyra volt időm, és már vittek is várost nézni. Addigra már valami 6-an 7-en összeverődtek, gyakornokok és karlsruhei aiesecesek. Azért a hangulat nem volt teljesen felszabadult. Clara, a román gyakornok lány egy nappal előttem érkezett, és szerintem hasonlóan érezhetett, mint én. Megnéztük a kastélyt, meg felmentünk egy kilátóhoz, ahonnan nagyjából be lehetett látni a várost. Őszintén szólva elsőre nem lett a szívem csücske. Ulmhoz hasonlítottam, ami akkor sokkalta szebbnek tűnt. (de most már tudom, hogy a kettőt nem lehet összehasonlítani)

Ezután visszamentünk a lakásba, és amíg én elkezdtem kipakolni, a többiek pizzát készítettek a tiszteletemre. Közben megérkezett Zsófi is, a trainnebodym, aki magyar, sőt anno én is szervező voltam abban az AIESEC táborban, amiben ő csatlakozott. Szóval régről ismerem, és nagyon nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy itt van. Kicsi a világ:)

A szobám nem nagyon tetszett, mert sötét, meg elég piszkos is volt. De az még csak hagyján. Ami különösen kiverte nálam a biztosítékot, az a konyha. Ilyen piszkos konyhát, nem tudom, hol láttam utoljára. Az helyzet, hogy az ember könnyen hozzászokik a jóhoz, így nekem is nehéz volt feldolgozni, hogy egy időre meg kell válnom a kényelmes pesti albérlettől. A vacsi alatti feszült hangulatot végül egy kis hazai pálinkával sikerült oldani:)

Kedd reggel szegény Zsófi kísért be a munkahelyre, de nem nagyon sikerült semmit mondania, ami kicsit kizökkentett volna. Annyira féltem, hogy nem lesz jó a hely, és akkor tényleg azt fogom érezni, hogy bakker, mi értelme volt az egésznek.

De berobbantam a cégbe. A főnököm egy csupa mosoly nő, aki rollerrel közlekedik a folyosón. Egyből végigkísért az egész irodán, mindenkinek bemutatkoztam, röviden elmondta mindenki, hogy mivel foglalkozik a cégben. Volt, aki magyarul is megpróbált intézni hozzám pár szót (Szeretlek és hasonlók;). Az egyik irodában egy kutya is „dolgozik”, hogy mit is csinál pontosan ott, azt nem értettem teljesen. A nagyfőnök is teljesen közvetlen volt. Ettől egy kicsit elszoktam a Tatában. Meg attól is, hogy alig 1 óra alatt már saját gépem és email címem volt. Az első napon meghívott ebédelni a team, akikkel majd együtt fogok dolgozni. A munkáról majd egy külön bejegyzésben írok részletesebben. A lényeg, hogy jó érzéssel zártam az első napot, és úgy jöttem ki, hogy igen, ezt akartam, és megpróbálok mindenhez a lehető legpozitívabban hozzáállni.

Elkezdtem más szemmel nézni a várost. Elég nyüzsgő, mediterrán hangulatú hely ez. Mindenki biciklivel közlekedik, mindenki. Remélem, hamarosan én is…Nagyon vegyes a lakosság, nem csak törökök, de szinte minden náció él itt. Villamos a tömegközlekedési eszköz. Most épül a metró is, és sajnos emiatt eléggé fel van túrva a város.

Az első hét elég sűrű volt, be kellett regisztrálnom magam a helyi hivatalban, bankszámlát kellett nyitnom. (A bankom nagyon durva. Középen könyvespolc, fotelek, plazma TV, játékok a gyerekeknek, és kávé a felnőtteknek arra az esetre, ha esetleg várni kényszerülnek.) Közben bedöglött a gépem is, nem működött a net. Az egész Karlsruhe azon volt, hogy megszerelje. Ja, azt még nem is írtam, hogy ez egy technische Hauptstadt, minden az informatika körül forog. Rengeteg IT cég van a városban. Az összes főiskolán, egyetemen olyan friss technikai dolgokat tanítanak, amiről nálunk szerintem még nem is hallottak. Voltam olyan Campus épületben (Rechnerzentrum), ami 4 szintjének minden termében számítógépek vannak. Ide járnak a diákok gépezni. Mi ehhez képest a Külker két mindig nyitva álló számítógép terme…

A lakótársaimról is majd egy következő bejegyzésben írok. Előzetesben csak annyit, hogy négyen vagyunk: egy ukrán lány, egy pakisztáni, egy iráni fiú és én. A héten kétszer ettem pakisztáni vacsit, egyszer iránit, és kóstoltam helyi sört és bort is. Na meg a hazai pálinka is elfogyott péntek este, aminek egy őrült buli lett a vége. Ezt inkább nem részletezem.

A másnap…Huh, délelőtt takarítással próbálkoztam, aztán városnézés, este főztem a többieknek, ti. ez a standard másnapos tevékenységem. Bejött nekik a magyar kaja (Gombaleves + dödölle). Én nem erőltettem ezt az evés dolgot. Vasárnap pedig regeneráltam az agysejtjeimet.

Előzmények

Hol is kezdjem…Amikor először hallottam az AIESEC-ről, akkor csakis és kizárólag egy dolog érdekelt, ki akartam menni gyakorlatra. Valahova messze a nagyvilágba, 1 évre legalább. Azóta eltelt 6 év. A Külker alatt végig AIESECeztem. Rengeteg embert megismertem, megtanultam egy csomó hasznos dolgot, sok-sok élmény van mögöttem, amik megszínesítették a fősulis éveket. Jó pár embert sikerült bevonnom a szervezetbe, többek között a barátomat is, akivel az első párbeszédünk valahogy így hangzott el a moszkvai reptéren 4 ével ezelőtt, mikor elővettem a kis aieseces mappámat, hogy kikeressem a konzulátus telefonszámát: „Jé, te aieseces vagy? Én utálom az AIESEC-et.”. Aztán másnap összejöttünk. Hiába, az életnek van humorérzékeJ

Aztán fél évre rá valahogy mégis az Erasmust választottam a gyakorlati félévben. Gondoltam, AIESEC-kel majd utána megyek. Már a németországi kint létem alatt próbáltam meggyőzni Tomit, hogy menjünk együtt. Persze tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű. Végül ebből mi sült ki? Az, hogy Tomi belépett az AIESEC-be, majd lelépett Szibériába 3 hónapra, amit élete legnagyobb élményének könyvelt el. Sőt a baráti kör másik 2 tagja is hasonlóan cselekedett, csak ők Indiába illetve Indonéziába mentek.

Én is bent voltam a rendszerben, de valahogy megint csak nem mentem ki. Pedig eredetileg a Tatába is csak azért jelentkeztem, mert azt mondták, uncsi a meló, de viszonylag jól fizetnek. Gondoltam, ez nekem pont jó lesz, mert akkor nem fogok elülni benne sokáig, mert ugyebár én még ki akarok menni külföldre. Aztán nem így lett. Kifogtam egy újonnan induló projektet, fantasztikus emberekkel, fél éves trainingfázis, no stressz, sok buli, steril multis lét. És tolódott a csere, teltek az évek, elkényelmesedtem, de valahogy mégsem hagyott nyugodni, mint egy beteljesítetlen küldetés kísértett az aiesec gyakorlat. Másodszor is végigcsináltam az egész kiválasztási procedúrát. És nagy nehezen, de sikerült elcserélnem magam. A lehető legkisebb kockázatot vállaltam. 4 hónap, Németország, sőt, ugyanazon tartomány, ahol már éltem fél évet. Beszélem a nyelvet. Nem mondtam fel a Tatában, csak fizetetlen szabadságot vettem ki. Az állás „perfect match”. Magyarán a rám a több ezer gyakornoki állás közül a leges legjobban passzolóra jöttem. Német cég, tehát nagy valószínűséggel azt kapod, amit ígérnek. Mindenki támogatott: a családom, Tomi, a barátok, a munkatársak. És mégis. Életemben ennyire nem féltem még semmitől, mint ettől a kiutazástól. Bepánikoltam. Lefogytam pár kilót, nyugtatót szedtem, sőt még le is betegedtem a kiutazás előtti héten.

Rengeteg érzelem, gondolat kavargott bennem. Úgy éreztem, öreg vagyok már ehhez, túl sokáig húztam, és most már késő, nem vagyok képes megint kimenni. Nemrég jött haza Tomi, és olyan iszonyatosan ragaszkodom hozzá is, és az egész kis pesti életemhez, és, hogy nem akarom én már ezt, mert visszalépésnek éreztem ahhoz képest, ahol tartok, és elég közel álltam ahhoz, hogy visszamondjam az egészet. Másrészt tudtam, hogy ha most nem, akkor vége, több lehetőség nem lesz. És nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem bántam volna meg később az életemben. Főleg, mert ezzel a gyakorlattal még ott volt az esély, hogy kitörjek a zombilétből, elinduljak egy olyan szakmai irányba, ami érdekel, és amiben látok perspektívát (online marketing). Az outsourcing nagyon kényelmes, egészen addig, amíg ki nem rántják az ember alól a munkát, azzal, hogy másutt olcsóbb a munkaerő. És ami a legszebb az egészben, az az, hogy amint 2 és fél év után bejelentettem, hogy elmennék egy 4 hónapra, azok után, hogy éppen akkor én voltam az egyetlen teljes munkaidőben dolgozó csapattag a korábban 4 fős teamben, a projektvezetőnk nem látta semmi akadályát annak, hogy kiruccanjak. 1 órán belül ott volt mellettem az új ember, akit be kellett tanítanom. És én még azt hittem, megemelik a fizetésemet, ha maradok:D

Nem részletezem tovább a kálváriámat. Aki közelemben volt, az tudja, látta, hogy min mentem keresztül. Aki nem, az meg örüljön neki, hogy kimaradt belőle. Köszönöm a támogatást mindenkinek!