Mindenki a munkámra kíváncsi, tudom, de most valahogy megint olyanom van, hogy nem erről szeretnék írni. Lehet az a baj, hogy mindig hétvégén írom ezeket a bejegyzéseket, és ilyenkor teljesen leállítom a munka-agysejtjeim működését.
Ámde nem akarom elveszteni az amúgy is szűk olvasóközönségemet, és kompromisszumos megoldást kötök veletek. Írok egy kicsit a munkahelyen szerzett kulturális tapasztalatokról.
A cégben én vagyok az egyetlen külföldi gyakornok, ami nyilván nem annyira kényelmes szituáció, mintha többen lennénk „kívülállók”, viszont megvan az az előnye, hogy az ember kénytelen a helyi közegben elvegyülni, létezni, érvényesülni. És sokkal többet megtudhatok a németekről, arról, hogyan gondolkodnak, minek örülnek, milyen problémáik vannak, stb., mint például az Erasmus alatt, amikor is német szó nélkül is vígan át lehetett vészelni az egész félévet.
Nem mondom, hogy nem megerőltető egész nap németül beszélni, németül gondolkodni. De ami a legviccesebb, hogy nem is a munka része az, ami leginkább lefáraszt, mert otthon is német szoftvereket használtam, emaileztem, stb. A napom legnehezebb része egyértelműen az ebédszünet. Néha a könnyebbik utat választom, és elmegyek egyedül kajálni a közeli menzára. De ha mégis társaságom akad, akkor vért izzadok, hogy hozzá tudjak fűzni valamit a beszélgetéshez. Hiába magyaráztam Tominak is, hogy nekem „csak” szakmai felsőfokúm van. Amint a Micimackóról kezdenek beszélni, megáll a tudomány. Mire felfogom, hogy miről van szó, és megfogalmazom a gondolatomat a témával kapcsolatban, már rég máshol tart a beszélgetés. Mindenesetre mégiscsak az ebédszünet az, amikor fel lehet térképezni a kulturális különbségeket.
A beszélgetések jelentős százaléka folyik utazásról. Itt ugyanis bárki szabadságon van, az egyet jelent azzal, hogy utazik. Sajnos úgy vettem észre, hogy ezek a kirándulások többnyire a fejlett világ felé irányulnak. Nyaralás a Kanári-szigeteken, biciklizés Mallorcán, túrázás Ausztriában, sátrazás Ausztráliában, és hasonlók. De olyat nagyon ritkán hallok, hogy valaki a „keleti-blokk” felé vette az irányt. Sőt mi több, amin kicsit meg is botránkoztam, olyannyira nem érdekli őket az, ami a régi szocialista rendszerből való, hogy a saját országuk keleti tartományairól is alig tudnak valamit. Nem látták a Good Bye, Lenint (Díjnyertes német film, ami a berlini fal ledöntésének idején játszódik)! Én meséltem el pár mondatban a történetet, mert az egyik munkatársam gyerekének fogalmazást kellett írnia a DDR-ről, és az anyuka nem tudott hozzászólni a témához. De legalább a spreewaldi uborkát ismerte:) Azóta meg is néztem még egyszer a filmet. Ajánlom mindenkinek!
Kicsit fura nekem az is, hogy akik bent étkeznek a cégben, azok sem hoznak semmi normális kaját magukkal. A kolléganőm például két hete ugyanazt eszi ebédre: kenyeret mustárral, esetleg egy paprikával megspékelve. Bezzeg, ha nyaralni mennek, minimális elvárás, hogy legyen egy olasz pizzéria a legutolsó osztrák falucskában is. Amikor megemlítettem, hogy mi szoktunk otthonról kaját vinni, ha nyaralunk (azt nem mondtam, hogy akár 10 napra valót is:), úgy néztek rám, mint valami űrlényre. Válasz: a nyugat-németek ilyet soha nem tennének.
Pedig a legtöbbjüknek nincs családja sem, hogy ne lenne idejük este összedobni valamit. Mellesleg ez is egy olyan pont, amit nehezen tudok elfogadni. A marketinges kolléganőim a 30-as éveik elején-közepén járnak, mindegyikük párkapcsolatban él, de egyiküknek sincs gyereke. Rákérdeztem, hogy nem tervezik-e még a családalapítást, de azt a választ kaptam, hogy korai még. 30 fölött nem értem, hogy lenne ez korai! Már rég elkéstek. Az egyedül a HR-esünkről tudom, hogy van egy kislánya. De akármilyen gonoszul hangzik, mikor behozta egyik délután az irodába, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az övé-e a baba, vagy pedig az unokáját hozta megmutatni. Azóta már tudom, hogy a sajátja a másfél éves gyerkőc, aki már több mint 1 éve bölcsibe jár, mert az anyukája 6 hónap után visszajött dolgozni, nehogy kiessen a praxisból. De könyörgöm, egy fél éves gyerek még nem beszél, nem jár, és jobb esetben szopik! Most már értem, hogy hova adták el azt a sok bébikaját! (A Tatában 2,5 évig ez volt a fő terület, amit piackutattam.) Csak azt nem értem, kinek jó ez? A babának állítólag jót tesz a társaság a bölcsiben. De az anyukának nem sajdul bele a szíve, hogy nem látja, ahogy a gyereke lábra áll? És vajon mi lesz az első szava? Lehet, hogy anya helyett dada. Nagyon remélem, hogy ez a trend nem ér el hozzánk, mert nekem nagyon nem tetszik...
A „legjobb arc” az irodában kétségkívül a takarítónő! Egy fekete bővérű nő, akiből csak úgy árad az energia (tudjátok, mint az amerikai filmekben – Apáca-show és társai). Délután 4 körül elindul takarítókörútjára, ami annyit tesz, hogy minimum 15 percet beszélget minden szobában a legkülönfélébb témákról. Megtudtam, hogy Amerikából származik, de Németországot jobban szereti. Mesélt a szomszédairól, volt hogy politikai csatározásba fulladt a délutáni „takarítás”, de néha csak arról folyik a beszélgetés, milyen filmet nézett este a TV-ben, vagy hova megy bevásárolni.
Ezt viszont nagyon szívesen hazavinném magammal. Mármint nem feltétlenül a takarítónőt, de ezt a nyitottságot. Nem számít a bőrszín, nem számít a munkakör, az emberi értékek vannak előtérben, és úgy vettem észre, hogy ez úgy általában jellemzi a németeket. Nagyon befogadóak, amennyiben látják a minimális törekvést a beilleszkedésre. Nem is tudom, mi lenne ha, nem így állnának ezekhez a dolgokhoz…