Karlsruhe – viel vor. viel dahinter

Ez a városi marketingszlogen, ami úgy érzem, tökéletesen passzol az utolsó bejegyzésemhez is. Magyarra fordítva „Karlsruhe – sok előtte. sok utána. De németül jobban hangzik;)

4 hónap valójában nagyon rövid idő. Főleg majd 1-2 év távlatából, ha visszatekintek. Viszont az is biztos, hogy így sokkal több emléket tudok majd felidézni, mintha ezt a 4 hónapot otthon töltöttem volna.
Tegnap este komoly filozófiai beszélgetést folytattunk Richivel a konyhában hajnali 3-ig. Kár, hogy mindezt egy üveg vodka elfogyasztása után tettük, így sajnos túl sokra nem emlékszem:) A téma többek között az volt, hogy mennyire megváltoztathatja egy-egy döntés az ember életét. És hogy ebbe mennyire nem érdemes belegondolni. Sajnos én általában nem tudok nem belegondolni, mert minden egyes döntésemet az életemben túlgörcsöltem. Megpróbáltam lefuttatni az összes lehetséges forgatókönyvet a fejemben. Csak sajnos az a nehézség, hogy az ember soha nem látja az összes tényezőt. Talán emiatt is estem akkora pánikba a kijövetel előtt. Nem tudtam milyen lesz a cég, nem tudtam hol fogok lakni, milyen emberek fognak körülvenni. Persze megpróbáltam minden lehetséges forrásból információkat begyűjteni. Például kiutazás előtt letöltöttem a lakótársaim CV-jét az aieseces weboldalról, de utólag visszagondolva igencsak benéztem ezt a dolgot. Diana a decens érettségi-fényképével visszahúzódó kislánynak tűnt. Ezen utólag már csak nevetni tudok:)
Megnéztem egy filmet a héten, ami elég ijesztő volt, de nagyon elgondolkodtató. Mr. Nobody a címe. Ajánlom figyelmetekbe! Egy férfi életét mutatja be, pontosabban az összes lehetséges életutat, amit bejárhatott volna annak megfelelően, hogy milyen döntést hoz az egyes sorsfordító pillanatokban.
Mi lett volna ha…Ha máshova kerülök, ha végül visszamondom,ha… Sokkal egyszerűbb, ha az ember ráfogja a sorsra az egészet. Én is ezt tettem végül. Elolvastam a horoszkópomat, és meg volt írva, hogy ebben az időszakban elindulok majd egy intellektuális irányba, ami később továbbvisz az életben. És hogy ez egyben egy önismereti utazás is lesz. Ezen kívül az állásinterjú utáni napon augusztusban, mikor utaztam vissza Pestre egy óriási piros „Karlsruhe Versicherung” feliratú hőlégballon szállt fel mellettünk a Balaton parton, amit isteni jelnek vettem.
Akárhogy is, én végül nagyon örülök, hogy ezt az utat választottam/kaptam a sorstól. A nehéz pillanatok ellenére, vagy pont hogy azok révén is, de úgy érzem több lettem ezzel a gyakorlattal. Olyan mintha az ember elé tükröt tartanának. Kívülről nézhetem, hogy hogyan élek, hogyan élünk otthon. Sok minden más megvilágításba került, és a kicsit fel tudtam rázni magam a tatás fásultságomból.
Ezen kívül szerintem kis országunk kritikán aluli nemzetközi szereplése ellenére is, sikerült jó képet közvetítenem rólunk, magyarokról, az országunkról, a mentalitásunkról. Bármennyire is közhelyes ez a „you are the ambassador of your country” szlogen, de biztos, hogy van benne igazság. Elég komoly lépéseket tettem a pálinka-imázs nemzetközi kiépítésében. Illetve a turizmus fellendítéséért is hálás lehet nekem a magyar állam, ugyanis a fél Németországot meghívtam Magyarországra. Páran már jelezték is hogy jönnek;)

És röviden arról, hogyan telt az utolsó hetem.
Múlt pénteken volt a hivatalos „búcsúbulim”. Először vacsival indítottunk édeshármasban: Richi, Diana és én, aztán átmentünk az aiesec irodába. Valójában nem buli volt ez, hanem beszélgetős, vízipipázos este, ahol ott volt mindenki, aki számít, plusz a ráadás. Összesen 15-en. Felemlegettük a legszebb emlékeket, Diana még pohárköszöntőt is mondott nekem. Az biztos, hogy nélküle eseménytelenebb lett volna ez az idő. És nagyon jól esett, hogy el tudott jönni Stuttgartból a búcsúztatásomra:)A cégben ma volt az utolsó munkanapom, ezért tegnap sütés volt a program. Csináltam sajtos pogit (a Barbi-féle túrós változatot), és egy laktóz-glutén és cukormentes sütit, hogy senki ne utasíthassa vissza a kínálást. Több munkatársnőm folytat különböző diétákat, úgyhogy nehéz volt mindenkinek megfelelőt készíteni. Végül a Sághy Viki-féle kókuszos kölesgolyót sikerült továbbfejlesztenem ily módon. A sütésben segítségemre volt Richi és Clara is, aki ráadásul elővarázsolt a szobájából egy üveg Finlandia vodkát. Mindezt persze pár üveg sör után. Reggel konstatáltam, hogy a Finlandiát sikeresen elfogyasztottuk. Azt tudom, hogy jól éreztük magunkat, a sütik is jól sikerültek, és ha későn is, de végre megtört a jég Clara és köztem. Vodka connecting people;)
Az utolsó munkahelyi ebéd is nagyon jól sikerült. Saláta-parti volt, ami annyit jelentett, 10-en készítettünk közös saláta tálakat a konyhában. Nagyon finom volt, és persze egészséges (bár szerintem ennyi vodka után ezt az egészség dolgot inkább nem feszegetem:)
És persze kaptam búcsúajándékot is a kollégáimtól. Egy bögrét megspékelve euró virágocskákkal. Eltalálták az ízlésemet;) A bögre sztorija is nagyon vicces. Minden reggel kávéval indítottam a cégben, amihez a bögrét a konyhaszekrényből választottam. Volt egy csomó, de egy különösen tetszett, ezért ha még nem vitte el senki, akkor azt szoktam választani. Nos, ma kiderült, hogy ez a főnököm, Tina bögréje volt. Bár soha nem szólt, de azért konstatálta, hogy rájárok a bögréjére. Úgyhogy kaptam egy ugyanolyat:) És még a felirat is passzolt az alkalomhoz: Ohne Dich ist alles doof. (Nélküled minden sz**)
Mindent összevetve iszonyat mázlistának érzem magam, ami a munkahelyeket illeti, ahol eddigi életem során megfordultam. Valahogy mindig sikerült beletrafálnom a tutiba. Még így is, hogy látatlanba jöttem.

Holnap utazok (bár még semmit nem pakoltam össze). Izgalmas lesz, mert 20 éve nem látott hóesést mondanak, én meg ugyebár busszal megyek. De tekintve, hogy ma csődöt jelentett a Malév, még hálás is lehetek, hogy nem repülök. Biztosan fura lesz ilyen hirtelen visszapottyanni a régi életembe. Pontosabban az üres pesti lakásba. De nem nyafogok, mert arra semmi okom. Örülök, hogy itt lehettem, és örülök, hogy otthon is van hova hazamenni, hogy van munkám, és ha Tomi most nem is tud fogadni, de lesz, aki várni fog vasárnap.

Karlsruhe-viel vor. viel hier. És meglátjuk, mi jön utána;)

Róma

Ez az út megkoronázta a gyakorlatomat, akárcsak az erasmusos félévemet Barcelona. Szabadság, napsütés, sok látnivaló és rengeteg nevetés. Igaz csak két nap volt az egész, de a hatás még mindig tart!
Úgy indult, hogy majdnem nem is mentem. Karácsony előtt találták a fiúk a kedvezményes repjegyet (16 euro oda-vissza), de én akkor csak a hazaútra koncentráltam, és azt gondoltam, hogy 2 napra nem éri meg. Még szerencse, hogy az aieseces karácsonyi vacsorán sikerült rábeszélniük. Megjegyzem, egy kis házi csapolt sör is közrejátszott. Így történt, hogy 3 pasival mentem Rómába:)
Ryanairrel repültünk Baden-Badenből, ami kb. 30 km Karlsruhétől. Szerencsére Richi kivitt minket autóval, így péntek reggel még be tudtam menni dolgozni pár órára, mert a szabadságaimat ugyebár mind elhasználtam.
Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen fantasztikus élmény a repülés! Ablaknál ültem odafelé és visszafelé is, és felükről pásztáztam a svájci Alpokat. Gyönyörű volt! (Breaking news: a Ryanair jön vissza Magyarországra 2012 márciusától!)






Róma azért is volt nagyon jó választás egy hétvégi kiruccanásra, mert egyrészt Ryanair reptere kifejezetten közel van a városhoz (fél óra busszal), másrészt a város fő látnivalói is úgy helyezkednek el, hogy gyakorlatilag gyalog be lehet járni az egészet. Szerencsére Amir nagyon jó kis hostelt talált, ami mindenhez közel van, viszonylag olcsó, de mégis szép, és még a neve is vicces (Funny Palace:).
Fél 5 körül érkeztünk be a városba. Amir, Richi és én gyorsan becsekkoltunk a hostelbe. A szállásadónk nagyon jó kis tervet készített nekünk a 2 napra, bort is kaptunk, meg pár pizza kupont. Faisal egy barátjánál szállt meg. Jobb is volt így, mert még nem csillapodtak le teljesen a kedélyek a 2 fiú között. Faisal barátját Butának hívják, és doktori képzésen van Rómában. Na, ezt a bemutatkozást nehezen bírtam ki röhögés nélkül: „This is my friend, Buta, he is making his Phd”:D:D:D:D
Első este bejártuk a főbb tereket, elsétáltunk egészen a Vatikánig, és a végén beültünk egy pizzériába. Ami nagyon érdekes, hogy egyrészt minden sarkon van valami látnivaló, másrészt minden látnivaló körül legalább egy tucat bangladesi, akik különböző haszontalan dolgokat próbáltak rátukmálni a turistákra. Éjszaka rózsát árultak, meg lézereket, meg világítós Colosseumot. Nappal pedig takonygolyót. Ami azért valljuk meg, nem valószínű, hogy a legkelendőbb dolog a Vatikán előtt például. De fura, mert ha nem fogyna, biztos nem árulnák annyian. Mondjuk én Amiron kívül nem láttam mást vásárolni tőlük. Ő a Trevi Fontanánál csináltatott egy fényképet, amit 5 euróról 2-re alkudott. De persze csak a szálláson derült ki, hogy a háttér tiszta fekete lett, a szépen kivilágított szökőkútból semmi nem látszik:)
Másnap csodaszép napos idő volt és legalább 15 fok. A Colosseummal és a Fórummal indítottunk. Kétszer oda-vissza megkerültük, de végül úgy döntöttünk, hogy nem megyünk be. Richi már járt Rómában kétszer is, és ő mondta, hogy annyira nem éri meg, mert nem sokban különbözik, amit belülről lát az ember, mint amit az utcáról is simán lehet látni. Meg persze hosszú sor is volt. Úgyhogy továbbmentünk a Vatikánhoz.
A Szent Péter bazilika előtt is sorba kellett állni, de az viszonylag gyorsan ment. Csak át kellett sétálni a biztonsági kapun. A világ legnagyobb temploma gyönyörű volt belülről is! Bár az történt, hogy Faisal elkezdett arról értekezni velem, hogy vajon mennyi időre van szüksége a pápai cím eléréséhez. Mondtam neki, hogy szerintem ezzel már elkésett, de nem akarta elfogadni a tényt. A lényeg, hogy sikeresen elszalasztottam a legfőbb látnivalót, Michelangelo Piétáját! Persze magamtól nem jöttem volna rá, csak miután megjártuk a Vatikán Múzeumot is, és a Sixtus-kápolna után teljes bűvöletbe esve a múzeumboltban elkezdtem lapozgatni egy Michelangelo könyvet, és hopp, kiderült, hogy a Pietá a bazilikában volt! Na, erre megmondtam a fiúknak, hogy én nem mehetek haza anélkül, hogy ezt látnám. „Szerencsére” itt már Faisal nem volt velünk, mert a nap felénél bemondta az unalmast, azzal az ürüggyel, hogy ő lejárta a lábát, és visszament a szállására. Mi meg besoroltunk ismét a bazilikához. Ekkor már esteledett, Amirnak eljött az ima-ideje, mi meg addig Richivel felmentünk a bazilika kupolájába is. Ezt is Michelangelo tervezte. Nem volt semmi az a pali. Utána otthon elő is kerestem a róla szóló „Volt egyszer az ember” meseepizódot.:)
Szombat este még egyszer bejártunk mindent kivilágításban is, bementünk a Pantheonba, ami szintén szédületesen magas volt. És visszamentünk elverni a bangladesi fotós gyereket is. A vége az lett, hogy lett 2 fényképünk 2 euróért, de a szökőkút persze egyiken sem látszik:)

Összességében rengeteget gyalogoltunk, megettünk egy vagon pizzát, meg persze egy kis olasz bor is dukált hozzá, félig megtanultunk olaszul is, de mindenekelőtt nagyon jól éreztük magunkat! Aztán olyan hihetetlen volt ismét visszapottyanni a német nyirkos esős valóságba.

(További képek a facebookon;)

Újrahangolás

Kedves Olvasóközönségem! (már ha van ilyen :)

Bocsánat, hogy nem jelentkeztem már egy hónapja. Az otthon töltött 2 hét után kicsit nehéz volt visszahangolnom magam a kinti életemre. Meg hogy is mondjam, nem indultak zökkenőmentesen a dolgok. Mikor megérkeztem január 7-én egy romjaiban álló konyha fogadott. Diana itt hagyta karácsonyi és egyben búcsúajándékul az összes mosatlan edényét a fiúknak (értsd az egész konyhát). Akik persze restek voltak elmosogatni azt, így 2 hét után nekem kellett ezt megtennem a 15 órás buszútról beesve. Ezen kívül az internetet sem sikerült addig megszerelniük, ami karácsony előtt romlott el. Persze ez is rám maradt, mivel én maradtam az egyedüli a lakásban, aki beszél németül. Nem volt egy egyszerű menet, de végül 4 hét, és legalább 4 időpont egyeztetés után (amin a szerelők különböző indokokkal nem jelentek meg) újra lett net a lakásban. Diana helyére beköltözött Clara, akivel nem lettünk nagy kebelbarátok az elmúlt 3 hónap alatt, így túl sok jóra nem számíthattam. És akkor még nem említettem a valóvillába illő történéseket. A 2 jómadár lakótársamnak sikerült úgy összeveszniük a távollétem alatt (történetesen egy lányon), hogy nem beszéltek egymással. Így azért érthető, hogy nem repestem a boldogságtól az első hétben.
De igyekeztem, elvonatkoztatni, és feltalálni magam. Volt egy global village (nemzetközi est), ahol megpróbáltam kicsit polírozni országunk imidzsét. Ehhez hoztam otthonról egy kis muníciót (pálinka+túrórudi). Voltam színházban, moziban, és bulizni is. A színház azért volt nagyon érdekes, mert egy olyan német könyv (Gut gegen Nordwind) alapján készült a darab, amit 3 éve németül sikerült elolvasnom. A könyv is tetszett és a darab is nagyon jó volt. Végre értettem a vicceket is! Ide egyedül mentem, mert már az összes jegy elkelt januárra, én meg végső elkeseredésemben, amiért nem volt internet otthon, bepróbálkoztam egyik este a színházban, és pont egy valaki visszamondta, úgyhogy már ugrottam is:)
A moziról sem írtam még, azt hiszem. Már harmadszor mentem az ún.” Sneak preview”-ra, ami premier előtti vetítést jelent. A közelünkben van egy nagy mozi, ahol 5 euróért minden hétfőn este levetítenek egy vadiúj művészfilmet, amiről azt kell tudni, hogy nem lehet tudni, hogy mi lesz. Magyarán beülsz, és várod, hogy elgördüljön a függöny. Ja, és mindemellé kapsz egy pezsgőt és bretzelt (német perec), hogy oldódjon a feszültség. Végül pedig lehet értékelni a filmet egy kérdőíven. Mindig teltház van.
Ezúttal egy belga-olasz-francia filmet vetítettek. Zsófival, Richivel és a lakótársával mentünk. A fiúknak nem nagyon tetszett, de nekünk lányoknak igen. Remek kikapcsolódás!
A buli az meg úgy jött, hogy global village-en találkoztam az előző generációs gyakornok csapattal, akiket visszahúzott a szívük Karlsruhéba. És megbeszéltük, hogy péntek este átjönnek a lakásba nosztalgiázni, mivel korábban ők is itt laktak. Persze nem jöttek üres kézzel, meg kicsit többen is lettek, mint számítottam, így aztán meglett a szokásos péntek esti hangulat, és buli is aztán.
Az elmúlt hét pedig azzal telt, hogy összedobtam egy újabb honlapot Tomi játékainak. Ami még nincs ugyan teljesen készen, de már feltöltöttem netre. Szóval meg lehet nézni, és likeolni is kell majd hamarosan! (www.casualjatekok.hu). Illetve felkészültünk a hétvégi római kiruccanásra. Ami egy külön bejegyzést érdemel, úgyhogy ezt itt most be is fejezem gyorsan.

Karácsony előtt

Karácsony előtti utolsó bejegyzésemet írom. Ugyan már egy hónapja megy a karácsonyi ráhangolódás: karácsonyi vacsik, vásár, miegymás. Igazán mégsem csapott meg az ünnepi hangulat. Ezt egyrészt a rémes idő számlájára írom. 2 hete folyamatosan esik az eső, minek következtében megint sikerült összeszednem valami vírust, úgyhogy a hangom elmenőben van. Másrészt ezer más dolog vonja el a figyelmem. Olvasom, hallom az otthoni híreket, és hogy is mondjam, talán egy nagy sóhajjal tudnám leginkább kifejezni, amit érzek. Nem akarok politikáról írni, de kíváncsi vagyok, hogy otthon majd ki mit mond, hogy látjátok a történéseket. Minden nap olvasom az indexet, origót, és megmondom őszintén nem értem, hogy mit akarunk elérni. Ha azt, hogy kiváltsuk a körülöttünk lévő nagyhatalmak és az EU rosszallását, akkor azt hiszem, elég jó úton haladunk.

Tegnap volt a céges karácsonyi buli. Kulcsszavakban: a legnyereségesebb negyedév a cég történetében (azért vágjátok, hogy ez az az időszak, amióta itt vagyok;), forralt bor és ítéletidő, díjkiosztó, grillezett zöldségek, saslik és hamburger vacsorára (az utóbbi nagyon népszerű volt), nagyjából mindenki ott volt (még a takarítónő is), sok nevetés és számomra pár érdekes beszélgetés. Amelyek közül kettőt emelnék ki, mindkettő Magyarországgal kapcsolatos. Egyrészt a könyvelőnkkel egy immár nyugdíjas hölggyel, aki korábban operaénekes volt, beszélgettem hosszabban. A rendszerváltásról volt a téma, hogy ő akkor pont Magyarországon volt 89-ben, sőt egy kórussal fel is léptek a parlamentben a nagy napon, és hogy ez milyen életre szóló élmény volt számára, igazi történelmi pillanat. Másrészt a cégvezetővel beszélgettem egy kicsit, akinek az édesanyja magyar származású, pontosabban dunai sváb. Mór környékén élnek még rokonai. Ez a férfi a „legjobb pasi a cégben”. Korban 40-45 között tippelném, családapa, és rettentő sármos. No, de visszakanyarodva a témához. Mi kis ország vagyunk, ezért nyilván nem sokat tudnak rólunk, ha mégis akkor többnyire kedves miniszterelnökünk nevét, és a médiatörvényt említik. És sajnos mindkettőhöz elég negatív kép társul. A gazdasági helyzetünket nem látják innen, ami nem csoda, mert lassan már nincs is gazdaságunk.De a lényeg, amit mindkét beszélgetésből leszűrtem, hogy a rendszerváltás környékén még elég pozitív kép élt rólunk, főleg a Horn Gyula-féle határnyitás volt az, amivel elnyertük a tiszteletet. Most viszont volt olyan helyzet, amikor úgy éreztem, ciki magyarnak lenni. Ennek ellenére mindig hangoztatom, hogy haza fogok menni, mert magyarként csak ott tudom elképzelni a jövőt. Ami belegondolva az otthoni helyzetbe, és az itt kínálkozó lehetőségekbe (munkaerőhiány van egész Németországban!), mártírságnak tűnhet.

Ami az elmúlt hetet illeti, volt még egy aiesec karácsonyi vacsora is. Ugyanabba az étterembe mentünk, ahol a marketinges kollégáimmal is voltam. Badischer Braushaus a neve a helynek. Helyben főzik a sört és persze a badeni tradicionális ételeket. A sör nagyon finom, a kaját viszont nem cserélném le az otthoni ízekre. Errefelé az ún. Spätzle számít hagyományos ételnek. Ez nokedlihez hasonlító tésztaféle. És ehhez eszik a nehezebbnél nehezebb húsokat. Jó hangulatú este volt.

Kedden részt vettem egy aiesec által szervezett állásbörzén is. A célcsoport az informatikusok voltak, de azért én is átcsúsztam a szitán. Elsősorban az előadások érdekeltek, azok közül is a játék lokalizációval kapcsolatban prezentált egy karlsruhei online játékokat gyártó cég. Sajnos nem sok újat mondtak, sőt utólag megnéztem a magyar weblapjukat, és még helyesírási hibát is felfedeztem. A többi előadás érdekesebb volt, de ott meg nem mindig értettem a dolgokat, mert hiányzott az informatikai háttértudás.

Múlt hétvégén szerveztünk egy kirándulást a környéken. 2 Stuttgart melletti városban néztük meg a karácsonyi vásárt. Esslingenben középkori, Ludwigsburgban pedig barokk vásárt tartanak. Meseszerű volt mindkettő, bár a középkori vásár nekem inkább fesztiválhangulatot csinált, mintsem karácsonyit. A ludwigsburgi vásár az esti kivilágításban már meghittebb volt/lehetett volna, de ott meg akkora volt a tömeg, hogy inkább beültünk egy kocsmába. Móka-kacagás persze itt sem maradt el, no meg egy kis forralt bor. Képek oldalt láthatók.

Folyt. köv. otthon, 1 hét múlva;)

Tél(l)eső

Megérkezett ide is a rossz idő. A szép száraz, napos ősz után most aztán esik minden. Annyiban amúgy igazam volt, amikor az elején azt írtam, hogy mediterrán város Karlsruhe, hogy a főn szél miatt valóban többet süt a nap, és így Németország egyik legmelegebb városa. Az otthoninál is jó pár fokkal melegebb volt eddig. Valószínűleg nem véletlenszerűen bökött a térképre III. Károly, amikor a nyári palotáját ide építtette. Ulmhoz képest, ami már szeptemberben nem látszott ki a ködből, itt reggelente sem volt túl párás a levegő. Remélem, ez a trutyi idő nem tart sokáig, mert még nem akartam felhagyni a biciklis életmóddal.

A múlt hét fénypontja az előrehozott „marketing karácsony” volt. Azért előrehozott, mert Alex, a kollégám elrepült Mexikóba a héten, és karácsonyig nem is jön vissza, úgyhogy ez volt az utolsó időpont, amikor mindenki ráért. És azért marketing karácsony, mert ez még csak a 7 fős marketing+account management csapat részére volt. A céges karácsony majd 17-én lesz.

Hétfő este volt a nagy ünneplés egy helyi étteremben. Fondue (fondü) volt a menü. Ezt én is Németországban próbáltam először, úgyhogy annak, aki nem ismerné, leírom, hogy kell elképzelni a dolgot. Van egy kerek asztal (lehet szögletes is:), mindenki kap egy vagy jobb esetben 2 pálcikát, amire a nyers húsokat kell feltűzdelnie, és az asztal közepére felállított Fondue „kempingtűzhely” fölé rakott tálban megsütni. Köretnek persze hoznak zöldséget, krumplit és különböző szószokat. Olyan ez, mint a téli tábortűz. Elég hosszadalmas, mire jól laksz belőle, de közben lehet beszélgetni, meg vitatkozni, hogy melyik kinek a pálcikája (persze mindegyik más színű, de valakinek még így sem ment a beazonosítás.:) A fondue svájci találmány, és valószínűleg emiatt is elterjedtebb errefelé. Nekem nagyon tetszik, úgyhogy majd otthon is meghonosítom;)

Négy órán át folyt a beszélgetés, miközben rengeteg érdekes dolgot megtudtam a kollégáimról, meg arról, hogy milyen volt a 90-es években fiatalnak lenni Németországban. (Az átlagéletkor 34 körül van, én vagyok a legfiatalabb ebben a csapatban.) Megint előjött a Kelet-Nyugat téma is. Alex története nagyon érdekes. Róla például kiderült, hogy a szülei Bulgáriából adoptálták, és Kelet-Berlinben nőtt fel. Most 30 éves, így a fal és annak leomlása élete szerves része volt.

Erről a fiúról még azt érdemes tudni, hogy mexikói barátnője van, aki az én elődöm és egyben utódom is a munkahelyen. Történetes a leányzó itt tanult, majd nyáron felvették erre a gyakornoki állásra, amit most én csinálok. Aztán egy betegség miatt vissza kellett mennie Mexikóba, így jött az AIESEC, majd pedig én a képbe. Közben virtuálisan folyamatosan jelen volt az irodában, mert minden lehetséges csatornán keresztül kapcsolatban vannak Alex-szel. Értsd: iPhone, iPad, Laptop, telefon. Ez elég kulturális sokk volt nekem az elején, hogy ilyet lehet. De most már elsiklik a fülem mellett, amikor az iroda csendjét időről-időre megszakítja egy kis spanyol enytyem-penytyem. Ami a legviccesebb, hogy még a videót is használják. Márpedig amikor mi nagyban dolgozunk, akkor Mexikóban éjszaka van, így bár nem láttam, de tudom, hogy volt, hogy Alex az alvó barátnőjét nézte naphosszat. Kicsit beteg, de ez a 21. század:) Kíváncsi vagyok erre a lányra. Január végén érkezik, nekem kell majd betanítanom.

Az estére visszatérve volt még ajándékozás is. Nos, ez volt a legviccesebb rész. Nem a szokásos kalapból húzós felállás volt, hanem amolyan szocialista rendszer. Mindenki vett valamit, amit aztán beraktunk a közösbe. Majd mindenkinek jutott valami, de itt még mindig nem lehetett hátradőlni. Ekkor indult a 20 perces harc. Dobókockával játszva vándoroltak az ajándékok jobbra-balra, keresztbe-kasul. Közben persze kibukott, hogy kinek mi tetszik, és mi kevésbé. A legnépszerűtlenebb, ámde legviccesebb ajándék egy aranyozott műanyag fürdőkádba csomagolt szett volt, benne nagyi-fürdőolaj és szivacs. Mondanom sem kell, ez is Alextől származott. Ettől az ajándéktól persze mindenki szabadulni akart. Végül nekem mozijegy jutott, aminek nagyon örültem.

A karácsonyi vásárokról majd legközelebb írok. Remélhetőleg addigra eláll az eső, vagy legalábbis hóra vált.

„I am the fu**ing ambassador of my country”

Eme csodás angol mondat a pakisztáni szobatársam szájából hangzott el a hét elején, amikor is országbemutató prezentációjára készült, pontosabban akart készülni, de Diana folyamatosan a nyakára járt, így nem nagyon ment a koncentráció. És ezt rettentően viccesnek találtuk. Aki ismeri az AIESEC-et, de tudja egy kicsit kívülről is nézni az egészet, esetleg volt már gyakorlaton, az szerintem átérzi e mondat „súlyosságát”:D

A helyi aiesecesek rettentően segítőkészek, nagyon sok támogatást kapunk tőlük, és nagy becsben tartanak bennünket. Csak pár dolgot említenék: mindenkinek van egy 70 eurós kerete, amit a szobája vagy a lakás szépítésére költhet. Ezen kívül a kirándulások, kulturális események költéségének felét is elszámoltatják nekünk, igaz ezt az összeget hónapokkal később látjuk viszont, de akkor is jó dolog. A héten például kaptunk egy kanapét a lakásba „csak úgy”, valahonnan. De ezt végül a jóléti állam számlájára is írhatjuk.

Ezért cserébe annyit kérnek, hogy valamelyest részt vegyünk a helyi bizottság életében. Néha elmegyünk HB gyűlésre, kicsit gyakrabban az aieseces bulikba. Múlt héten volt egy konferencia a céges partnereknek, ahova szintén hivatalosak voltunk. Volt kaja, pezsgő, meg pár érdekes prezentáció Social Media témakörben. Hihetetlen, hogy ez milyen kiforrott tudomány lett már errefelé. De legjobb PREZI ezen a rendezvényen szerintem Claraé volt (ő képviselt ily módon bennünket). Nem azért, mert olyan tudományos mélységeket fejtegetett, hanem mert a megszokott Power Pointos diavetítés helyett a magyar BME-s diákok által kifejlesztett PREZIt választotta alapul. Ajánlom mindenki figyelmébe!

Furcsa 3 év kihagyás után újra HB gyűléseken részt venni. Nem mondom, hogy nem történt semmi változás. Például már megint valami új rövidítést találtak ki a gyakornokok megnevezésére. De ezek a dolgok már kevéssé érdekelnek. Amiért nagyon tetszenek ezek a gyűlések, hogy mindegyiken van legalább egy élménybeszámoló előadás, amit a külföldről visszatérő gyakornokok tartanak. Eddig Kínáról, Costa Ricáról és Togóról láttam képes beszámolót. Mindegyik rettentően inspiráló volt. Ilyenkor hihetetlen kalandvágy lesz úrrá rajtam (aztán kicsit felelevenítem a kiutazás előtti kálváriámat, és rájövök, hogy sajnos ehhez én már nem vagyok elég bátor…).

Hihetetlenek ezek a németek, hogy hova el nem jutnak. Tomi erre annyit mondana, hogy mert van pénzük. Szerintem az is számít ugyan, de a másik dolog a német „Fernweh”, ami a honvágy ellentéte. Magyarán ezeknek mindegy hova, csak menni kell.

Ha már Tominál tartok; járt itt:) Tíz napot volt kint nálam, tetszett neki a terep. Igaz a „hibbant nőszemély” lakótársamat eleinte nehezen viselte, de a végére megszokta. Hét közben mindketten dolgoztunk. A 2 hétvége egyikén elutaztunk Baden-Badenbe, illetve megnéztünk egy nagyon érdekes média kiállítást néhány extrém autóval megspékelve. Tominak "szakmailag" is telitalálat volt, mert a egy teljes szintet szenteltek a számítógépes játékoknak. Képek oldalt láthatóak! Otthonról érkezett egy kis pálinka is természetesen, aminek, mint mindig, most is buli lett a vége. Pedig csak vízipipázni indultunk. Ezúttal az egész gyakornokház együttesen. Lányok elől, fiúk kissé lemaradva. Mire utolértek bennünket, Dianával már nagyban roptuk a táncot a helyi arab és török delegációval egy Sisha bár közepén:P Az este folyamán leteszteltük a kori-pályát is, igaz még nem nyitott ki, meg korink sem volt, de ilyesmi megtörténik, ha az ember megízleli a friss hazai eszenciát:D Ez a buli amúgy azért sikerült ilyen jól, mert a muszlim és az európai kultúra között félúton volt, így mindenki jól érezte magát. Igaz Diana a hastáncával eléggé a súrolta a határokat (mindkét kultúráét:).

Tomi, mint újonc a lakásban, lefutotta a szokásos köröket a kérdéseivel: ki honnan meg miként, meg ilyenek. Pakisztáni lakótársammal például kifejezetten sokat beszélgetett, mondjuk ő egy kicsit kiesett eddig az események folyásából a hétvégi misztikus utazásai miatt. Megtudtuk, hogy náluk rendszerint családon belül történik a párválasztás. Tehát pl. első unokatestvérek kötnek házasságot. Mindezt azért, mert a törzsek között nincs kavarodás. Faisal eléggé „mellényúlt”, mert történetesen egy indiai lányba szerelmesedett bele. Ami persze hétpecsétes titok, konkrétan az iráni lakótársam sem szerezhet tudomást a dologról. Ezen kívül, amin még néztem egy nagyot, hogy sem a lány, sem a szülők nem lettek felvilágosítva arról, hogy itt fiúk és lányok együtt élnek egy házban. Az előadásban természetesen ilyen dolgokról nem számolt be. És innen utalnék vissza a címre. Így szerintem érthető a kifakadás:)

Mi leszek, ha...

Eljött az idő. Csütörtök este végső kimerültségemben írok pár sort arról, hogy mi a csudának jöttem ide, mit dolgozom, mit tanulok itt, amire otthon nem volt meg a lehetőség. És most olyanom van, hogy mindezt Ádámnál Évánál szeretném kezdeni:)

Szóval, az ember lánya ugyebár már oviban elkezd azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Ekkor még minden belevaló kiscsaj hercegnő, vagy „Szandi” szeretne lenni. Aztán a nagy kérdés még általános iskolában sem tekinthető lezártnak. Végül egy középiskolás pályaválasztással jegeljük a kérdést további pár évre. Akkor jön a másik pályaválasztós szakasz. Na ezt én elég rendesen megszenvedtem. Tájépítésztől orvosig minden akartam lenni. Végül maradt az eredeti terv: Külker. De jó, kitaláltam mi leszek…Vagyis azt hittem. A Külkeren végül is külkereskedelmen kívül mindent tanultunk. Ezzel nem feltétlenül a sulit akarom leminősíteni, csakhogy az az igazság, hogy a külkereskedelem olyan formában, mint mondjuk a 70-es években (amikor a sulit alapították), nem létezik. Globalizáció van.

És outsourcing, ami felszippantotta a külkerről kikerülő nyelveket jól beszélő, ámde különösebb szakképzettséggel nem rendelkező ifjakat, így engem is. (Aki esetleg nem hallott még az outsourcing fogalomról: Azt a speciális folyamatot értjük alatta, amiben egy vállalat az addig szokásosan maga által végzett valamelyik tevékenységét átadja, egy, az adott tevékenységre szakosodott más vállalatnak, és a jövőben azt a bizonyos tevékenységet – díjazás ellenében – ezen másik vállalat látja el.) Magyarán fejlett országok kiutalják a „piszkos-munkát” a fejlődő országok valamelyikének költségcsökkentés céljából. Ez a folyamat azonban a befektetőkön kívül senkinek sem túl kényelmes.

Nézzünk egy esettanulmányt: Én a Tatában egy német piackutató óriáscégnek csináltam piackutatást. Nekem azért nem volt túl felemelő ez a munka, mert

1. Nem ismerem, nem ismerhetem olyan szinten a német piacot, mint az, aki ott él, így nyilván nem tudok olyan tökéletes elemzést sem adni róla.

2. Láthatatlanul dolgozunk a háttérben, a kezünkből kiadott munka más neve alatt jut el az ügyfélhez, és az esetek nagy részében visszajelzést sem kapunk arról, hogy milyen volt a fogadtatás. Így az emberben nincs meg a törekvés arra, hogy jobbnál jobb eredményt nyújtson.

3. Mivel mi vagyunk a szolgáltatók, ez sajnos egy alárendelt szerep. Bármi gáz van, magyarázkodni kell, ha nincs gáz, azt onnan tudod, hogy csend van a túloldalon.

4. És sajnos a munkaerő piacon sem feltétlenül úgy leszünk számon tartva, mint piackutató szakemberek, hanem mint ügyfélszolgálatosok, ami tökéletes referencia egy újabb outsourcing munkához.

Másrészt a frontvonalon dolgozó németeknek sem túl kényelmes, mert nekik kell a bőrüket vinni a vásárra, és érthető módon, az ember jobban megbízik a saját munkájában, mint a világ másik végén ülő kis indián által készített elemzésében…

Ennek ellenére elég jól éreztem magam a Tatában, amit főként a társaságnak tudok be. Nagyrészt pályakezdő fiatalok külföldi tapasztalattal. Viszont a 2 év alatt több mint a fele lecserélődött a csapatnak, ami nem véletlen, hiszen, mindenkiben benne volt még a fiatalkori hév, a bizonyítási vágy. Így ilyen-olyan irányokba kilőtték magukat. És aki esetleg már több mint 2 éve van a cégnél, az sicher, hogy elkezdett egy újabb főiskolát/egyetemet munka mellett. Ilyen környezetben az embert egyszerűen viszik magukkal a többiek.

Én is rengeteget filóztam, hogy mit meg hogyan lenne értelme. Merre lépjek tovább. Az AIESEC gyakorlat azért is egy nagyon jó lehetőség, mert az ember kipróbálhatja magát valamiben, amire rendes körülmények között tapasztalt hiányában nem sok esélye lenne. Racionális piackutató lévén szem előtt tartottam a munkaerő-piaci igényeket is. Így született meg a nagy terv: Online Marketing. (Online Marketing alatt az interneten történő értékesítést értem, illetve az ezt támogató reklámtevékenységet. )

Még 2010 nyarán el is végeztem egy webszerkesztő tanfolyamot Pesten, erre mindenképp szükség volt, hogy legyen valami alap, amire építhetek. Aztán idén nyáron összeraktam életem első honlapját is, ahol bevetettem minden addigi tudásomat. És megpályáztam ezt a gyakorlatot, ami mint már említettem „tökéletes csere” volt.

A céget Asknet AG-nek hívják, egy 80-100 fős fiatal vállalkozás, aminek alaptevékenysége szoftver licenszek értékesítése az interneten. Gyakorlatilag az összes óriás szofvergyártóval (Microsoft, Adobe, Nero, stb.) kapcsolatban vannak, és az ő termékeik eladását segítik elő. És én ennek a cégnek is a marketing osztályán dolgozom. Ennél közelebb nehezen kerülhettem volna a tűzhöz, azt hiszem. (Bár ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, akkor rá kell jöjjünk, hogy ez is outsourcing, csak egy kicsit más formája.) Mindenesetre kapok egy rálátást, hogy mitől döglik a légy, azaz, hogy hogyan folyik az online értékesítés, milyen rendszerek, kulcstevékenységek vannak a háttérben. Másrészt kitanulom az online reklám csínyját-bínyját.

A marketing részlegen belül is van több terület. Az egyik az „affiliate marketing”, ami kevésbé tetszik. Ez azt jelenti, hogy fű-fa-virág bejelentkezik a honlapjával, hogy ő szeretne kirakni egy reklámot (bannert) az oldalára, és amennyiben valaki erre klikkelve vásárol, akkor jutalékot kap az emberünk. Ide tartoznak még a kuponos honlapok is. Persze folyamatosan követni kell, hogyan alakul az eladás. És az mondjuk érdekes, hogy láthatod a riportokból, hogy milyen hatása van egy-egy mozdulatodnak. Pl. ha egy mozdulattal kitörlök egy aktív Nero bannert, akkor hány ezer USD-vel esik vissza az eladás egy héten belül:P (ilyet szerencsére még nem csináltam)

A másik része a történetnek a saját céges oldalaink ápolgatása, amelyen keresztül a német felsőoktatásban tanuló diákokat és dolgozókat próbáljuk elérni szoftver-ajánlatainkkal . Hírlevelek, bannerek készítése, honlapfrissítés, rendezvényszervezés, stb. Ez valamivel jobban tetszik, mert kicsit szabadabban ténykedhetek. Mondhatni kiélhetem kreatívitásomat:)

Igazándiból még alig egy hónapja vagyok itt, de már az első naptól folyamatosan kaptam a feladatokat, de soha nem álltak ostorral a hátam mögött, hanem többnyire magamban dolgozok. Ha elfáradok netezek kicsit, nem szól érte senki. És a munkaidő is rugalmas, sem a reggeli érkezésről, sem a ledolgozott órák számáról nem kell elszámolni senkinek. Ez a légkör nagyon kellemes, könnyen meg lehet szokni. Úgy veszem észre, hogy azért megvan a folyamat is, és engednek egyre jobban elmélyülni a dolgokban. Nem tudom, hogy a 4 hónap mire lesz elég, mire sem. Mindenesetre eddig még nem volt az az érzésem a munkahelyen, ami a Tatában sajnos elég sokszor, hogy üresen, értelmetlenül telik az idő. Ez jó jel szerintem a jövőre nézve. A kollégák kedvesek, de azért kívülállónak érzem magam, amit főleg a nyelvi nehézségek számlájára írok. Ha hozzám beszélnek természetesen megértem, de a mellettem folyó párbeszédekbe csak ritkán tudok/merek becsatlakozni. Biztos, hogy fejlődik a nyelvtudásom, de az is biztos, hogy tökéletes soha nem lesz.

Szumma szummárum, én csak Magyarországon tudom elképzelni a jövőt. De ez a bejegyzés már így is túl hosszúra sikeredett. Reszpekt mindenkinek, aki ideáig átverekedte magát. A jövőbeli tervekről majd egy következő alkalommal írok.