Előzmények

Hol is kezdjem…Amikor először hallottam az AIESEC-ről, akkor csakis és kizárólag egy dolog érdekelt, ki akartam menni gyakorlatra. Valahova messze a nagyvilágba, 1 évre legalább. Azóta eltelt 6 év. A Külker alatt végig AIESECeztem. Rengeteg embert megismertem, megtanultam egy csomó hasznos dolgot, sok-sok élmény van mögöttem, amik megszínesítették a fősulis éveket. Jó pár embert sikerült bevonnom a szervezetbe, többek között a barátomat is, akivel az első párbeszédünk valahogy így hangzott el a moszkvai reptéren 4 ével ezelőtt, mikor elővettem a kis aieseces mappámat, hogy kikeressem a konzulátus telefonszámát: „Jé, te aieseces vagy? Én utálom az AIESEC-et.”. Aztán másnap összejöttünk. Hiába, az életnek van humorérzékeJ

Aztán fél évre rá valahogy mégis az Erasmust választottam a gyakorlati félévben. Gondoltam, AIESEC-kel majd utána megyek. Már a németországi kint létem alatt próbáltam meggyőzni Tomit, hogy menjünk együtt. Persze tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű. Végül ebből mi sült ki? Az, hogy Tomi belépett az AIESEC-be, majd lelépett Szibériába 3 hónapra, amit élete legnagyobb élményének könyvelt el. Sőt a baráti kör másik 2 tagja is hasonlóan cselekedett, csak ők Indiába illetve Indonéziába mentek.

Én is bent voltam a rendszerben, de valahogy megint csak nem mentem ki. Pedig eredetileg a Tatába is csak azért jelentkeztem, mert azt mondták, uncsi a meló, de viszonylag jól fizetnek. Gondoltam, ez nekem pont jó lesz, mert akkor nem fogok elülni benne sokáig, mert ugyebár én még ki akarok menni külföldre. Aztán nem így lett. Kifogtam egy újonnan induló projektet, fantasztikus emberekkel, fél éves trainingfázis, no stressz, sok buli, steril multis lét. És tolódott a csere, teltek az évek, elkényelmesedtem, de valahogy mégsem hagyott nyugodni, mint egy beteljesítetlen küldetés kísértett az aiesec gyakorlat. Másodszor is végigcsináltam az egész kiválasztási procedúrát. És nagy nehezen, de sikerült elcserélnem magam. A lehető legkisebb kockázatot vállaltam. 4 hónap, Németország, sőt, ugyanazon tartomány, ahol már éltem fél évet. Beszélem a nyelvet. Nem mondtam fel a Tatában, csak fizetetlen szabadságot vettem ki. Az állás „perfect match”. Magyarán a rám a több ezer gyakornoki állás közül a leges legjobban passzolóra jöttem. Német cég, tehát nagy valószínűséggel azt kapod, amit ígérnek. Mindenki támogatott: a családom, Tomi, a barátok, a munkatársak. És mégis. Életemben ennyire nem féltem még semmitől, mint ettől a kiutazástól. Bepánikoltam. Lefogytam pár kilót, nyugtatót szedtem, sőt még le is betegedtem a kiutazás előtti héten.

Rengeteg érzelem, gondolat kavargott bennem. Úgy éreztem, öreg vagyok már ehhez, túl sokáig húztam, és most már késő, nem vagyok képes megint kimenni. Nemrég jött haza Tomi, és olyan iszonyatosan ragaszkodom hozzá is, és az egész kis pesti életemhez, és, hogy nem akarom én már ezt, mert visszalépésnek éreztem ahhoz képest, ahol tartok, és elég közel álltam ahhoz, hogy visszamondjam az egészet. Másrészt tudtam, hogy ha most nem, akkor vége, több lehetőség nem lesz. És nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem bántam volna meg később az életemben. Főleg, mert ezzel a gyakorlattal még ott volt az esély, hogy kitörjek a zombilétből, elinduljak egy olyan szakmai irányba, ami érdekel, és amiben látok perspektívát (online marketing). Az outsourcing nagyon kényelmes, egészen addig, amíg ki nem rántják az ember alól a munkát, azzal, hogy másutt olcsóbb a munkaerő. És ami a legszebb az egészben, az az, hogy amint 2 és fél év után bejelentettem, hogy elmennék egy 4 hónapra, azok után, hogy éppen akkor én voltam az egyetlen teljes munkaidőben dolgozó csapattag a korábban 4 fős teamben, a projektvezetőnk nem látta semmi akadályát annak, hogy kiruccanjak. 1 órán belül ott volt mellettem az új ember, akit be kellett tanítanom. És én még azt hittem, megemelik a fizetésemet, ha maradok:D

Nem részletezem tovább a kálváriámat. Aki közelemben volt, az tudja, látta, hogy min mentem keresztül. Aki nem, az meg örüljön neki, hogy kimaradt belőle. Köszönöm a támogatást mindenkinek!