„I am the fu**ing ambassador of my country”

Eme csodás angol mondat a pakisztáni szobatársam szájából hangzott el a hét elején, amikor is országbemutató prezentációjára készült, pontosabban akart készülni, de Diana folyamatosan a nyakára járt, így nem nagyon ment a koncentráció. És ezt rettentően viccesnek találtuk. Aki ismeri az AIESEC-et, de tudja egy kicsit kívülről is nézni az egészet, esetleg volt már gyakorlaton, az szerintem átérzi e mondat „súlyosságát”:D

A helyi aiesecesek rettentően segítőkészek, nagyon sok támogatást kapunk tőlük, és nagy becsben tartanak bennünket. Csak pár dolgot említenék: mindenkinek van egy 70 eurós kerete, amit a szobája vagy a lakás szépítésére költhet. Ezen kívül a kirándulások, kulturális események költéségének felét is elszámoltatják nekünk, igaz ezt az összeget hónapokkal később látjuk viszont, de akkor is jó dolog. A héten például kaptunk egy kanapét a lakásba „csak úgy”, valahonnan. De ezt végül a jóléti állam számlájára is írhatjuk.

Ezért cserébe annyit kérnek, hogy valamelyest részt vegyünk a helyi bizottság életében. Néha elmegyünk HB gyűlésre, kicsit gyakrabban az aieseces bulikba. Múlt héten volt egy konferencia a céges partnereknek, ahova szintén hivatalosak voltunk. Volt kaja, pezsgő, meg pár érdekes prezentáció Social Media témakörben. Hihetetlen, hogy ez milyen kiforrott tudomány lett már errefelé. De legjobb PREZI ezen a rendezvényen szerintem Claraé volt (ő képviselt ily módon bennünket). Nem azért, mert olyan tudományos mélységeket fejtegetett, hanem mert a megszokott Power Pointos diavetítés helyett a magyar BME-s diákok által kifejlesztett PREZIt választotta alapul. Ajánlom mindenki figyelmébe!

Furcsa 3 év kihagyás után újra HB gyűléseken részt venni. Nem mondom, hogy nem történt semmi változás. Például már megint valami új rövidítést találtak ki a gyakornokok megnevezésére. De ezek a dolgok már kevéssé érdekelnek. Amiért nagyon tetszenek ezek a gyűlések, hogy mindegyiken van legalább egy élménybeszámoló előadás, amit a külföldről visszatérő gyakornokok tartanak. Eddig Kínáról, Costa Ricáról és Togóról láttam képes beszámolót. Mindegyik rettentően inspiráló volt. Ilyenkor hihetetlen kalandvágy lesz úrrá rajtam (aztán kicsit felelevenítem a kiutazás előtti kálváriámat, és rájövök, hogy sajnos ehhez én már nem vagyok elég bátor…).

Hihetetlenek ezek a németek, hogy hova el nem jutnak. Tomi erre annyit mondana, hogy mert van pénzük. Szerintem az is számít ugyan, de a másik dolog a német „Fernweh”, ami a honvágy ellentéte. Magyarán ezeknek mindegy hova, csak menni kell.

Ha már Tominál tartok; járt itt:) Tíz napot volt kint nálam, tetszett neki a terep. Igaz a „hibbant nőszemély” lakótársamat eleinte nehezen viselte, de a végére megszokta. Hét közben mindketten dolgoztunk. A 2 hétvége egyikén elutaztunk Baden-Badenbe, illetve megnéztünk egy nagyon érdekes média kiállítást néhány extrém autóval megspékelve. Tominak "szakmailag" is telitalálat volt, mert a egy teljes szintet szenteltek a számítógépes játékoknak. Képek oldalt láthatóak! Otthonról érkezett egy kis pálinka is természetesen, aminek, mint mindig, most is buli lett a vége. Pedig csak vízipipázni indultunk. Ezúttal az egész gyakornokház együttesen. Lányok elől, fiúk kissé lemaradva. Mire utolértek bennünket, Dianával már nagyban roptuk a táncot a helyi arab és török delegációval egy Sisha bár közepén:P Az este folyamán leteszteltük a kori-pályát is, igaz még nem nyitott ki, meg korink sem volt, de ilyesmi megtörténik, ha az ember megízleli a friss hazai eszenciát:D Ez a buli amúgy azért sikerült ilyen jól, mert a muszlim és az európai kultúra között félúton volt, így mindenki jól érezte magát. Igaz Diana a hastáncával eléggé a súrolta a határokat (mindkét kultúráét:).

Tomi, mint újonc a lakásban, lefutotta a szokásos köröket a kérdéseivel: ki honnan meg miként, meg ilyenek. Pakisztáni lakótársammal például kifejezetten sokat beszélgetett, mondjuk ő egy kicsit kiesett eddig az események folyásából a hétvégi misztikus utazásai miatt. Megtudtuk, hogy náluk rendszerint családon belül történik a párválasztás. Tehát pl. első unokatestvérek kötnek házasságot. Mindezt azért, mert a törzsek között nincs kavarodás. Faisal eléggé „mellényúlt”, mert történetesen egy indiai lányba szerelmesedett bele. Ami persze hétpecsétes titok, konkrétan az iráni lakótársam sem szerezhet tudomást a dologról. Ezen kívül, amin még néztem egy nagyot, hogy sem a lány, sem a szülők nem lettek felvilágosítva arról, hogy itt fiúk és lányok együtt élnek egy házban. Az előadásban természetesen ilyen dolgokról nem számolt be. És innen utalnék vissza a címre. Így szerintem érthető a kifakadás:)

Mi leszek, ha...

Eljött az idő. Csütörtök este végső kimerültségemben írok pár sort arról, hogy mi a csudának jöttem ide, mit dolgozom, mit tanulok itt, amire otthon nem volt meg a lehetőség. És most olyanom van, hogy mindezt Ádámnál Évánál szeretném kezdeni:)

Szóval, az ember lánya ugyebár már oviban elkezd azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Ekkor még minden belevaló kiscsaj hercegnő, vagy „Szandi” szeretne lenni. Aztán a nagy kérdés még általános iskolában sem tekinthető lezártnak. Végül egy középiskolás pályaválasztással jegeljük a kérdést további pár évre. Akkor jön a másik pályaválasztós szakasz. Na ezt én elég rendesen megszenvedtem. Tájépítésztől orvosig minden akartam lenni. Végül maradt az eredeti terv: Külker. De jó, kitaláltam mi leszek…Vagyis azt hittem. A Külkeren végül is külkereskedelmen kívül mindent tanultunk. Ezzel nem feltétlenül a sulit akarom leminősíteni, csakhogy az az igazság, hogy a külkereskedelem olyan formában, mint mondjuk a 70-es években (amikor a sulit alapították), nem létezik. Globalizáció van.

És outsourcing, ami felszippantotta a külkerről kikerülő nyelveket jól beszélő, ámde különösebb szakképzettséggel nem rendelkező ifjakat, így engem is. (Aki esetleg nem hallott még az outsourcing fogalomról: Azt a speciális folyamatot értjük alatta, amiben egy vállalat az addig szokásosan maga által végzett valamelyik tevékenységét átadja, egy, az adott tevékenységre szakosodott más vállalatnak, és a jövőben azt a bizonyos tevékenységet – díjazás ellenében – ezen másik vállalat látja el.) Magyarán fejlett országok kiutalják a „piszkos-munkát” a fejlődő országok valamelyikének költségcsökkentés céljából. Ez a folyamat azonban a befektetőkön kívül senkinek sem túl kényelmes.

Nézzünk egy esettanulmányt: Én a Tatában egy német piackutató óriáscégnek csináltam piackutatást. Nekem azért nem volt túl felemelő ez a munka, mert

1. Nem ismerem, nem ismerhetem olyan szinten a német piacot, mint az, aki ott él, így nyilván nem tudok olyan tökéletes elemzést sem adni róla.

2. Láthatatlanul dolgozunk a háttérben, a kezünkből kiadott munka más neve alatt jut el az ügyfélhez, és az esetek nagy részében visszajelzést sem kapunk arról, hogy milyen volt a fogadtatás. Így az emberben nincs meg a törekvés arra, hogy jobbnál jobb eredményt nyújtson.

3. Mivel mi vagyunk a szolgáltatók, ez sajnos egy alárendelt szerep. Bármi gáz van, magyarázkodni kell, ha nincs gáz, azt onnan tudod, hogy csend van a túloldalon.

4. És sajnos a munkaerő piacon sem feltétlenül úgy leszünk számon tartva, mint piackutató szakemberek, hanem mint ügyfélszolgálatosok, ami tökéletes referencia egy újabb outsourcing munkához.

Másrészt a frontvonalon dolgozó németeknek sem túl kényelmes, mert nekik kell a bőrüket vinni a vásárra, és érthető módon, az ember jobban megbízik a saját munkájában, mint a világ másik végén ülő kis indián által készített elemzésében…

Ennek ellenére elég jól éreztem magam a Tatában, amit főként a társaságnak tudok be. Nagyrészt pályakezdő fiatalok külföldi tapasztalattal. Viszont a 2 év alatt több mint a fele lecserélődött a csapatnak, ami nem véletlen, hiszen, mindenkiben benne volt még a fiatalkori hév, a bizonyítási vágy. Így ilyen-olyan irányokba kilőtték magukat. És aki esetleg már több mint 2 éve van a cégnél, az sicher, hogy elkezdett egy újabb főiskolát/egyetemet munka mellett. Ilyen környezetben az embert egyszerűen viszik magukkal a többiek.

Én is rengeteget filóztam, hogy mit meg hogyan lenne értelme. Merre lépjek tovább. Az AIESEC gyakorlat azért is egy nagyon jó lehetőség, mert az ember kipróbálhatja magát valamiben, amire rendes körülmények között tapasztalt hiányában nem sok esélye lenne. Racionális piackutató lévén szem előtt tartottam a munkaerő-piaci igényeket is. Így született meg a nagy terv: Online Marketing. (Online Marketing alatt az interneten történő értékesítést értem, illetve az ezt támogató reklámtevékenységet. )

Még 2010 nyarán el is végeztem egy webszerkesztő tanfolyamot Pesten, erre mindenképp szükség volt, hogy legyen valami alap, amire építhetek. Aztán idén nyáron összeraktam életem első honlapját is, ahol bevetettem minden addigi tudásomat. És megpályáztam ezt a gyakorlatot, ami mint már említettem „tökéletes csere” volt.

A céget Asknet AG-nek hívják, egy 80-100 fős fiatal vállalkozás, aminek alaptevékenysége szoftver licenszek értékesítése az interneten. Gyakorlatilag az összes óriás szofvergyártóval (Microsoft, Adobe, Nero, stb.) kapcsolatban vannak, és az ő termékeik eladását segítik elő. És én ennek a cégnek is a marketing osztályán dolgozom. Ennél közelebb nehezen kerülhettem volna a tűzhöz, azt hiszem. (Bár ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, akkor rá kell jöjjünk, hogy ez is outsourcing, csak egy kicsit más formája.) Mindenesetre kapok egy rálátást, hogy mitől döglik a légy, azaz, hogy hogyan folyik az online értékesítés, milyen rendszerek, kulcstevékenységek vannak a háttérben. Másrészt kitanulom az online reklám csínyját-bínyját.

A marketing részlegen belül is van több terület. Az egyik az „affiliate marketing”, ami kevésbé tetszik. Ez azt jelenti, hogy fű-fa-virág bejelentkezik a honlapjával, hogy ő szeretne kirakni egy reklámot (bannert) az oldalára, és amennyiben valaki erre klikkelve vásárol, akkor jutalékot kap az emberünk. Ide tartoznak még a kuponos honlapok is. Persze folyamatosan követni kell, hogyan alakul az eladás. És az mondjuk érdekes, hogy láthatod a riportokból, hogy milyen hatása van egy-egy mozdulatodnak. Pl. ha egy mozdulattal kitörlök egy aktív Nero bannert, akkor hány ezer USD-vel esik vissza az eladás egy héten belül:P (ilyet szerencsére még nem csináltam)

A másik része a történetnek a saját céges oldalaink ápolgatása, amelyen keresztül a német felsőoktatásban tanuló diákokat és dolgozókat próbáljuk elérni szoftver-ajánlatainkkal . Hírlevelek, bannerek készítése, honlapfrissítés, rendezvényszervezés, stb. Ez valamivel jobban tetszik, mert kicsit szabadabban ténykedhetek. Mondhatni kiélhetem kreatívitásomat:)

Igazándiból még alig egy hónapja vagyok itt, de már az első naptól folyamatosan kaptam a feladatokat, de soha nem álltak ostorral a hátam mögött, hanem többnyire magamban dolgozok. Ha elfáradok netezek kicsit, nem szól érte senki. És a munkaidő is rugalmas, sem a reggeli érkezésről, sem a ledolgozott órák számáról nem kell elszámolni senkinek. Ez a légkör nagyon kellemes, könnyen meg lehet szokni. Úgy veszem észre, hogy azért megvan a folyamat is, és engednek egyre jobban elmélyülni a dolgokban. Nem tudom, hogy a 4 hónap mire lesz elég, mire sem. Mindenesetre eddig még nem volt az az érzésem a munkahelyen, ami a Tatában sajnos elég sokszor, hogy üresen, értelmetlenül telik az idő. Ez jó jel szerintem a jövőre nézve. A kollégák kedvesek, de azért kívülállónak érzem magam, amit főleg a nyelvi nehézségek számlájára írok. Ha hozzám beszélnek természetesen megértem, de a mellettem folyó párbeszédekbe csak ritkán tudok/merek becsatlakozni. Biztos, hogy fejlődik a nyelvtudásom, de az is biztos, hogy tökéletes soha nem lesz.

Szumma szummárum, én csak Magyarországon tudom elképzelni a jövőt. De ez a bejegyzés már így is túl hosszúra sikeredett. Reszpekt mindenkinek, aki ideáig átverekedte magát. A jövőbeli tervekről majd egy következő alkalommal írok.

Így élünk mi - 4. hét

Ezennel bemutatom a kis lakóközösséget, azaz hogy élünk mi négyen a gyakornokházban.

Az elején már írtam pár szót a lakásról. Arról, hogy az első benyomások nem voltak túl jók…Nos, azóta otthonosabbá tettem a szobámat, a konyhát is kitakarítottam még az első héten, és sikerült magamat valamelyest visszaállítani a kolis életstílusra is. Úgyhogy most már szerencsésnek mondom magam, amiért végül kettőnk (Clara és én) közül nekem jutott a negyedik szoba a lakásban. Nem mondom, hogy súrlódásmentes az együttélés, de legalább mindig történik valami.

A bemutatást a lányszekcióval kezdem. Diana, az ukrán lakótársam 20 éves, de már élt Amerikában, Kínában és Indiában is. Ezek a tények önmagukban árulkodóak…A lényeg, hogy igencsak belevaló leányzó, és mindemellett egy nagyon közvetlen és humoros jelenség. Az ő traineebodyja, Richi, aki ugyan nem velünk lakik, hanem innen egy sarokra, de olyan sokat időzik nálunk, hogy tiszteletbeli lakótársként őt is bemutatom. Háromnegyed német és egynegyed japán a srác, de ránézésre fordított az arány. Ráadásul folyamatosan origamit hajtogat.:) Nos, ők mindketten beszélnek oroszul. Diana Kijevből származik, és ott alapból oroszul beszélnek. Richi pedig élt ott egy évet. Úgyhogy mi így hárman jól megtaláljuk a közös hangot a három nyelv (angol-német-orosz) valamelyikén.

A két fiú lakótársam szintén elég érdekes utat járt be idáig. Amir Iránból származik, de 16 éves korában eljött otthonról, hogy ne kelljen bevonulnia katonának. Élt Dubaiban fél évet, aztán Malajziában még 7-et. Ott végezte el az egyetemet. Aztán még Azerbajdzsánban is volt 4 hónapot, de azt most meg nem mondom, hogy mikor vagy miért keveredett oda. És most itt van. Haza csak nagy ritkán 3-4 évente egyszer látogat, de ő már átállt amolyan világvándor életmódra. Következő úti cél Amerika lesz. Rajta keresztül már 3 másik iránit is megismertem, úgyhogy sokat megtudtam az országról. Nem lehet egyszerű ott fiatalnak lenni. Alapvetően nem a gazdasággal vagy a társadalommal van probléma. Igaz nincsenek koedukált középiskolák, és a nők csak kendőben mehetnek ki az utcára. De az oktatás és a gondolkodás nem sokban különbözik, csak a politikai nyomás rettentően erős. Sokan csinálják Németországba a Mastert, valaki már alapból úgy indul neki, hogy többet nem megy haza, mert nem érdemes. Azért ez nem lehet egyszerű, főleg ha az ember szereti a hazáját…Márpedig hogyne szeretnék.

Faisal pakisztáni, pontosabban Kasmir pakisztáni részéről származik, viszont Svédországban végezte az egyetemet, de élt már Dániában is.

Mivel mindkét fiú muszlim, ezért nem isznak alkoholt (a lányok isznak helyettük is;), és nem esznek sertést. Ez eddig nem nagy újdonság, de amit én is csak itt tudtam meg, hogy a többi húst is csak akkor ehetik meg, ha az állatot speciális módon ölik le. Ezeket a húsokat halal (megengedettet) jelzéssel látják el. Ilyesmit persze nem olyan könnyű beszerezni Németországban. Ami az imádságot illeti, azt sem könnyű kivitelezni. Naponta ötször van kötelező ima, ami öt különböző napszakban történik, a nap járásától, évszaktól és földrajzi helyzettől függően. Ez azt jelenti, hogy éjszaka is fel kell kelni. Kettőjük közül csak Amir tartja be a napi ötszöri imát, aminek szegény Diana „issza a levét”, mert a 2-2 szoba közt van belső ajtó, így simán áthallatszik minden.

Most pedig pár szó a múlt hét történéseiről. Részt vettem egy céges konferencia szervezésében, ami témájában annyira nem állt közel hozzám (szoftverek), de arra jó volt, hogy egy kicsit jobban megismerjem a munkatársaimat. Ezen a napon volt a céges csapatépítés is, az ún BBB, ami annyit tesz mint BIER-BIER-BIER (sör-sör-sör). Innentől nem nehéz kitalálni a koncepciót: Sör-Weisswurst-Brätsel, amolyan Oktoberfest életérzés. Itt konstatáltam, hogy az informatikusok a társadalom egy külön rétegét képezik ugyan, de annak ellenére még van humorérzékük, igaz én a nyelvi korlátaim miatt csak kb. minden ötödik viccet értettem meg.

Ha péntek este, akkor vízipipa. Viszont mivel Clara visszavitte a pipá(nka)t, ezért kénytelenek voltunk elmenni egy közüli Sisha-bárba. Elég hangulatos volt. Mondjuk, azért jó volt, hogy magunkkal vittük Richit, mert nem sok kékszemű-szőke hajú egyén volt a helyen. Na meg a nemek aránya sem volt teljesen egyensúlyban. De a pipa ritka jó volt. Mondanám, hogy a legjobb, amit eddig próbáltam, csakhogy azóta már azt is sikerült überelni;)

Vasárnap Baselbe kirándultunk, ami ugyebár már Svájc, igaz alig 10 perc vonatútra a német határtól. Öten akartunk menni, de mivel Clara lekéste a vonatot, így végül 2 iráni fiú+Diana+én vágtunk neki az útnak. Cserébe Baselben mindent Claráról neveztek el: Clara-utca vezetett a vasútállomástól a központba, ahol Clara-shopping-centert, Clara templomot és Clara ékszerész is láttunk. Pont őszi vásár volt a városban, így minden tér tele volt ringispíllel és vásári sátrakkal. „Cirkusz kell a népnek”, a svájciaknak legalábbis. Csak egy kávéra és egy dönerre költöttem, de nem merem leírni az összeget (a lényeg, hogy minden dupla annyiba került, mint Németországban!)

Hétfő itt ugyan munkanap volt, de november 1-e nem, így kihasználva a plusz egy pihenőnapot, életemben először Halloween buliba mentem. Igaz csak amolyan házibuli volt, de jófajta. Életem legjobb vízipipáját végülis itt próbáltam. Próbáltam ellesni a technikát, majd otthon tesztelem;) De feltétlenül be kell szerezni hozzá kókuszdió szenet, mert az a titkos esszenicia. Ezenkívül megismertem egy csomó új és érdekes embert, többek között egy novoszibirszki orosz lányt is;)