„Hast Du dich eingelebt?” avagy „Megszoksz vagy megszöksz?„ – 2. hét

Ez a hét sem telt el eseménymentesen, mégis hét végére eluralkodott rajtam a honvágy, aztán jött egy hazai segítség, és minden jó lett volna, ha... Na, de kezdem az elején.

A munkahelyen az a helyzet alakult ki, hogy hétfőn még túlóráztam, majd pedig magamra maradtam az irodában a hét fennmaradó részében. Történt ez úgy, hogy a főnököm Mallorcára ment nyaralni, kolléganőm kedden elrepült a Kanári-szigetekre. Alex, a harmadik ember a csapatból, pedig influenzával feküdt otthon. Munka nélkül azért nem maradtam, mert másik részlegre is besegítek. Sőt kicsit úgy is éreztem, hogy a határaimat feszegetik, mert olyan informatikai feladatokba vonnak be, sőt ruházzák rám a felelősséget, amihez igencsak kevésnek érzem magam. De a munkámról mindenképpen szeretnék majd egy külön bejegyzést írni.

A hét elején végre megérkezett a biciklim.:) Zsófi kölcsönadta nekem a sajátját erre a pár hónapra, amiért rettentően hálás vagyok neki! Azóta bicajjal járok dolgozni, meg úgy egyáltalán mindenhova.

Kedden volt egy kis aieseces sörözős-ismerkedős rendezvény a helyi AIESEC irodában. Elég sokan voltunk. Mondjuk, ha jól tudom, akkor az itteni helyi bizottság mintegy 100 tagot számlál, szóval ahhoz képest ez csak egy kis buli volt. A nemek arányát tekintve a fiúk vannak többségben, nyílván a műszaki oktatás miatt. Végre megismertem Markust, aki a gyakorlati helyet szerezte nekem. Ő lakott egyébként a szobámban előttem. Az este folyamán beszélgettem még 2 brazil fiúval is, akik itt gyakornokoskodnak a Boschnál, igaz nem aiesec-kel jöttek.

Szerdán Zsófi meghívott magához vacsorára. Egy evangélikus koliban lakik, a barátjával együtt, pontosabban külön, de egy épületben. A kolis konyha láttán leesett az állam. Nem elég, hogy mosogatógéppel volt felszerelve a hely, de szobánként saját hűtő járt mindenkinek. És az egész olyan csilli-villi, tiszta és rendezett volt, hogy WOW. Nagyon komoly közösségi élet és önszerveződés van az egyes szinteken, így tudják fenntartani a rendet. De ahogy elbeszélgettem egy kicsit a konyhában főzicskéző elsőévesekkel, rájöttem, hogy jó anyagból könnyű dolgozni;) Fiú létükre olyan ügyesen mozogtak a konyhában, hogy azt hiszem én nem mernék ott fakanalat venni a kezembe. Nem azok az „anyapicifia” fajták. Egyikük mesélte, hogy most kezdte az egyetemet, és ugyan kicsit messzebb lakik északon (6 óra út), de legelőször karácsonykor tervezi, hogy hazautazik. Mifelénk ritka az ilyen. Mindenki rohan haza már csütörtök este, viszi a szennyest, hozza a kaját. A németek általában önállóbbak. Zsófi kelkáposzta-főzeléket főzött, ami nagyon finom lett. Igazi hazai ízek:)

Csütörtökön talán túl sokat beszéltem skype-on a családdal és Tomival, így estére teljesen eluralkodott a honvágy. Amit csak fokozott Tomi másnapi emailje, amiben megírta, hogy január-februárban az oroszok kihívták Novoszibirszkbe trainingre. Ekkor jól jött, hogy egyedül voltam az irodában, mert nem igazán tudtam visszatartani a könnyeimet. Így az amúgy is végtelennek tűnő 4 hónapos távkapcsolat 5-re duzzadt. Ráadásul abban a 2 hónapban semmi esély arra, hogy találkozzunk.

Ezek után már nem tudtam, hogy mi tudna kirángatni a gödörből, amibe kerültem. De van abban valami, hogy az életben a jó és a rossz dolgok valamilyen szinten kiegyenlítődnek. Minden rosszat követ valami jó, még ha csak egy kis öröm, akkor is. Bálint (az öcsém, aki kamionsofőr) írt sms-t, hogy szombaton érkezik Karlsuhe határába, és jön hozzám.

Ezen felbuzdulva elmentem munka után bevásároltam egy kis hazai tyúkhúsleveshez és almás lepényhez. Az almás pitét végül már péntek este megsütöttem, ami utólag nem bizonyult túl jó ötletnek, mert ha nem mentek meg pár szeletet Bálintnak, akkor semmi nem marad. Azt hiszem, kicsit át kell majd írnom a szabályokat a gyakornokházban, mert a péntek este a lakásban összeverődött, éhes, ágrólszakadt világvándorok nem bírtak ellenállni, és betolták az egészet. Ezzel igazándiból nem is lenne problémám, mert szívesen sütök-főzök, főleg ha van kinek, és még hálásak is érte. De sajnos itt nem tudok hazai anyagból dolgozni (értsd alma, stb.), szóval nem olyan olcsó összedobni még egy lepényt sem. Nem beszélve arról, hogy az esti vízipipázás is az én kontómra ment. És azért nem élek itt olyan nagy lábon. Szóval majd még alakul, de mindenképpen meg kell húznom a határokat Terézanyu és a gazdasági főiskolát végzett énem között.

Bálint szombat kora délután ért be világjáró kempingbiciklijével a városba. Egyszerre jöttünk el amúgy otthonról, csak amíg én itt éltem világom, ő tekergett Németország és Ausztria között, innen pedig Svájc felé megy tovább. Körbevittem Karlsruhe központjában, vasárnapra pedig gyorsából megszerveztünk egy 5 fős csapatot, és elvonatoztunk Heidelbergbe. Szép idő volt, készült egy halom fotó, Bálint gyakorolhatta a német és angol nyelvtudását( megjegyzem, van még mit fejlődni:P). Aztán este megkapta a pakkot (kaja, tiszta ruha:), és útjára bocsátottam.

Sajnos ez a kellemes nap mégiscsak egy szívszorító otthoni hírrel ért véget. Hiába próbáltam mindent úgy rendezni, hogy ugyanúgy várjon februárban, mint mikor eljöttem, Kuksi már biztosan nem fog:( Pont az utolsó otthon töltött hétvégéim egyikén valahogy előkerültek a régi videó kazetták, és megnéztük a Vukot. Az egyik legszebb magyar mese, és amennyire szép, annyira szomorú is, pont mint a kis Kuksink története. 5 évvel ezelőtt hoztuk az egerszegi menhelyről. Annyira kis gyámoltalan kislány kutya volt, hogy még ugatni is meg kellett tanítani. Nem akartam nagyon megszeretni, mert az előző kutyánkat is egy hétig sirattam, de őt egyszerűen nem lehetett. Annyira szép és hálás teremtés volt, a légynek sem ártott volna. Mindig vele futottam, akárcsak Barnika (a kisebb öcsém, aki tájfutó). Vasárnap délután is együtt mentek az erdőre, de haza már csak az öcsém ért. Kilőtték előle a 20 méterrel előtte futó Kuksit. A vadász elhajtott, az öcsém meg ottmaradt az immár nem fehér, hanem pirosmellényes kutyus felett. Bele sem merek gondolni, hogy mi történik, ha Barni fut elől... Átkozott simabőrű!

Kuksi emlékére küldöm ezt a videót: