Karácsony előtt

Karácsony előtti utolsó bejegyzésemet írom. Ugyan már egy hónapja megy a karácsonyi ráhangolódás: karácsonyi vacsik, vásár, miegymás. Igazán mégsem csapott meg az ünnepi hangulat. Ezt egyrészt a rémes idő számlájára írom. 2 hete folyamatosan esik az eső, minek következtében megint sikerült összeszednem valami vírust, úgyhogy a hangom elmenőben van. Másrészt ezer más dolog vonja el a figyelmem. Olvasom, hallom az otthoni híreket, és hogy is mondjam, talán egy nagy sóhajjal tudnám leginkább kifejezni, amit érzek. Nem akarok politikáról írni, de kíváncsi vagyok, hogy otthon majd ki mit mond, hogy látjátok a történéseket. Minden nap olvasom az indexet, origót, és megmondom őszintén nem értem, hogy mit akarunk elérni. Ha azt, hogy kiváltsuk a körülöttünk lévő nagyhatalmak és az EU rosszallását, akkor azt hiszem, elég jó úton haladunk.

Tegnap volt a céges karácsonyi buli. Kulcsszavakban: a legnyereségesebb negyedév a cég történetében (azért vágjátok, hogy ez az az időszak, amióta itt vagyok;), forralt bor és ítéletidő, díjkiosztó, grillezett zöldségek, saslik és hamburger vacsorára (az utóbbi nagyon népszerű volt), nagyjából mindenki ott volt (még a takarítónő is), sok nevetés és számomra pár érdekes beszélgetés. Amelyek közül kettőt emelnék ki, mindkettő Magyarországgal kapcsolatos. Egyrészt a könyvelőnkkel egy immár nyugdíjas hölggyel, aki korábban operaénekes volt, beszélgettem hosszabban. A rendszerváltásról volt a téma, hogy ő akkor pont Magyarországon volt 89-ben, sőt egy kórussal fel is léptek a parlamentben a nagy napon, és hogy ez milyen életre szóló élmény volt számára, igazi történelmi pillanat. Másrészt a cégvezetővel beszélgettem egy kicsit, akinek az édesanyja magyar származású, pontosabban dunai sváb. Mór környékén élnek még rokonai. Ez a férfi a „legjobb pasi a cégben”. Korban 40-45 között tippelném, családapa, és rettentő sármos. No, de visszakanyarodva a témához. Mi kis ország vagyunk, ezért nyilván nem sokat tudnak rólunk, ha mégis akkor többnyire kedves miniszterelnökünk nevét, és a médiatörvényt említik. És sajnos mindkettőhöz elég negatív kép társul. A gazdasági helyzetünket nem látják innen, ami nem csoda, mert lassan már nincs is gazdaságunk.De a lényeg, amit mindkét beszélgetésből leszűrtem, hogy a rendszerváltás környékén még elég pozitív kép élt rólunk, főleg a Horn Gyula-féle határnyitás volt az, amivel elnyertük a tiszteletet. Most viszont volt olyan helyzet, amikor úgy éreztem, ciki magyarnak lenni. Ennek ellenére mindig hangoztatom, hogy haza fogok menni, mert magyarként csak ott tudom elképzelni a jövőt. Ami belegondolva az otthoni helyzetbe, és az itt kínálkozó lehetőségekbe (munkaerőhiány van egész Németországban!), mártírságnak tűnhet.

Ami az elmúlt hetet illeti, volt még egy aiesec karácsonyi vacsora is. Ugyanabba az étterembe mentünk, ahol a marketinges kollégáimmal is voltam. Badischer Braushaus a neve a helynek. Helyben főzik a sört és persze a badeni tradicionális ételeket. A sör nagyon finom, a kaját viszont nem cserélném le az otthoni ízekre. Errefelé az ún. Spätzle számít hagyományos ételnek. Ez nokedlihez hasonlító tésztaféle. És ehhez eszik a nehezebbnél nehezebb húsokat. Jó hangulatú este volt.

Kedden részt vettem egy aiesec által szervezett állásbörzén is. A célcsoport az informatikusok voltak, de azért én is átcsúsztam a szitán. Elsősorban az előadások érdekeltek, azok közül is a játék lokalizációval kapcsolatban prezentált egy karlsruhei online játékokat gyártó cég. Sajnos nem sok újat mondtak, sőt utólag megnéztem a magyar weblapjukat, és még helyesírási hibát is felfedeztem. A többi előadás érdekesebb volt, de ott meg nem mindig értettem a dolgokat, mert hiányzott az informatikai háttértudás.

Múlt hétvégén szerveztünk egy kirándulást a környéken. 2 Stuttgart melletti városban néztük meg a karácsonyi vásárt. Esslingenben középkori, Ludwigsburgban pedig barokk vásárt tartanak. Meseszerű volt mindkettő, bár a középkori vásár nekem inkább fesztiválhangulatot csinált, mintsem karácsonyit. A ludwigsburgi vásár az esti kivilágításban már meghittebb volt/lehetett volna, de ott meg akkora volt a tömeg, hogy inkább beültünk egy kocsmába. Móka-kacagás persze itt sem maradt el, no meg egy kis forralt bor. Képek oldalt láthatók.

Folyt. köv. otthon, 1 hét múlva;)

Tél(l)eső

Megérkezett ide is a rossz idő. A szép száraz, napos ősz után most aztán esik minden. Annyiban amúgy igazam volt, amikor az elején azt írtam, hogy mediterrán város Karlsruhe, hogy a főn szél miatt valóban többet süt a nap, és így Németország egyik legmelegebb városa. Az otthoninál is jó pár fokkal melegebb volt eddig. Valószínűleg nem véletlenszerűen bökött a térképre III. Károly, amikor a nyári palotáját ide építtette. Ulmhoz képest, ami már szeptemberben nem látszott ki a ködből, itt reggelente sem volt túl párás a levegő. Remélem, ez a trutyi idő nem tart sokáig, mert még nem akartam felhagyni a biciklis életmóddal.

A múlt hét fénypontja az előrehozott „marketing karácsony” volt. Azért előrehozott, mert Alex, a kollégám elrepült Mexikóba a héten, és karácsonyig nem is jön vissza, úgyhogy ez volt az utolsó időpont, amikor mindenki ráért. És azért marketing karácsony, mert ez még csak a 7 fős marketing+account management csapat részére volt. A céges karácsony majd 17-én lesz.

Hétfő este volt a nagy ünneplés egy helyi étteremben. Fondue (fondü) volt a menü. Ezt én is Németországban próbáltam először, úgyhogy annak, aki nem ismerné, leírom, hogy kell elképzelni a dolgot. Van egy kerek asztal (lehet szögletes is:), mindenki kap egy vagy jobb esetben 2 pálcikát, amire a nyers húsokat kell feltűzdelnie, és az asztal közepére felállított Fondue „kempingtűzhely” fölé rakott tálban megsütni. Köretnek persze hoznak zöldséget, krumplit és különböző szószokat. Olyan ez, mint a téli tábortűz. Elég hosszadalmas, mire jól laksz belőle, de közben lehet beszélgetni, meg vitatkozni, hogy melyik kinek a pálcikája (persze mindegyik más színű, de valakinek még így sem ment a beazonosítás.:) A fondue svájci találmány, és valószínűleg emiatt is elterjedtebb errefelé. Nekem nagyon tetszik, úgyhogy majd otthon is meghonosítom;)

Négy órán át folyt a beszélgetés, miközben rengeteg érdekes dolgot megtudtam a kollégáimról, meg arról, hogy milyen volt a 90-es években fiatalnak lenni Németországban. (Az átlagéletkor 34 körül van, én vagyok a legfiatalabb ebben a csapatban.) Megint előjött a Kelet-Nyugat téma is. Alex története nagyon érdekes. Róla például kiderült, hogy a szülei Bulgáriából adoptálták, és Kelet-Berlinben nőtt fel. Most 30 éves, így a fal és annak leomlása élete szerves része volt.

Erről a fiúról még azt érdemes tudni, hogy mexikói barátnője van, aki az én elődöm és egyben utódom is a munkahelyen. Történetes a leányzó itt tanult, majd nyáron felvették erre a gyakornoki állásra, amit most én csinálok. Aztán egy betegség miatt vissza kellett mennie Mexikóba, így jött az AIESEC, majd pedig én a képbe. Közben virtuálisan folyamatosan jelen volt az irodában, mert minden lehetséges csatornán keresztül kapcsolatban vannak Alex-szel. Értsd: iPhone, iPad, Laptop, telefon. Ez elég kulturális sokk volt nekem az elején, hogy ilyet lehet. De most már elsiklik a fülem mellett, amikor az iroda csendjét időről-időre megszakítja egy kis spanyol enytyem-penytyem. Ami a legviccesebb, hogy még a videót is használják. Márpedig amikor mi nagyban dolgozunk, akkor Mexikóban éjszaka van, így bár nem láttam, de tudom, hogy volt, hogy Alex az alvó barátnőjét nézte naphosszat. Kicsit beteg, de ez a 21. század:) Kíváncsi vagyok erre a lányra. Január végén érkezik, nekem kell majd betanítanom.

Az estére visszatérve volt még ajándékozás is. Nos, ez volt a legviccesebb rész. Nem a szokásos kalapból húzós felállás volt, hanem amolyan szocialista rendszer. Mindenki vett valamit, amit aztán beraktunk a közösbe. Majd mindenkinek jutott valami, de itt még mindig nem lehetett hátradőlni. Ekkor indult a 20 perces harc. Dobókockával játszva vándoroltak az ajándékok jobbra-balra, keresztbe-kasul. Közben persze kibukott, hogy kinek mi tetszik, és mi kevésbé. A legnépszerűtlenebb, ámde legviccesebb ajándék egy aranyozott műanyag fürdőkádba csomagolt szett volt, benne nagyi-fürdőolaj és szivacs. Mondanom sem kell, ez is Alextől származott. Ettől az ajándéktól persze mindenki szabadulni akart. Végül nekem mozijegy jutott, aminek nagyon örültem.

A karácsonyi vásárokról majd legközelebb írok. Remélhetőleg addigra eláll az eső, vagy legalábbis hóra vált.

„I am the fu**ing ambassador of my country”

Eme csodás angol mondat a pakisztáni szobatársam szájából hangzott el a hét elején, amikor is országbemutató prezentációjára készült, pontosabban akart készülni, de Diana folyamatosan a nyakára járt, így nem nagyon ment a koncentráció. És ezt rettentően viccesnek találtuk. Aki ismeri az AIESEC-et, de tudja egy kicsit kívülről is nézni az egészet, esetleg volt már gyakorlaton, az szerintem átérzi e mondat „súlyosságát”:D

A helyi aiesecesek rettentően segítőkészek, nagyon sok támogatást kapunk tőlük, és nagy becsben tartanak bennünket. Csak pár dolgot említenék: mindenkinek van egy 70 eurós kerete, amit a szobája vagy a lakás szépítésére költhet. Ezen kívül a kirándulások, kulturális események költéségének felét is elszámoltatják nekünk, igaz ezt az összeget hónapokkal később látjuk viszont, de akkor is jó dolog. A héten például kaptunk egy kanapét a lakásba „csak úgy”, valahonnan. De ezt végül a jóléti állam számlájára is írhatjuk.

Ezért cserébe annyit kérnek, hogy valamelyest részt vegyünk a helyi bizottság életében. Néha elmegyünk HB gyűlésre, kicsit gyakrabban az aieseces bulikba. Múlt héten volt egy konferencia a céges partnereknek, ahova szintén hivatalosak voltunk. Volt kaja, pezsgő, meg pár érdekes prezentáció Social Media témakörben. Hihetetlen, hogy ez milyen kiforrott tudomány lett már errefelé. De legjobb PREZI ezen a rendezvényen szerintem Claraé volt (ő képviselt ily módon bennünket). Nem azért, mert olyan tudományos mélységeket fejtegetett, hanem mert a megszokott Power Pointos diavetítés helyett a magyar BME-s diákok által kifejlesztett PREZIt választotta alapul. Ajánlom mindenki figyelmébe!

Furcsa 3 év kihagyás után újra HB gyűléseken részt venni. Nem mondom, hogy nem történt semmi változás. Például már megint valami új rövidítést találtak ki a gyakornokok megnevezésére. De ezek a dolgok már kevéssé érdekelnek. Amiért nagyon tetszenek ezek a gyűlések, hogy mindegyiken van legalább egy élménybeszámoló előadás, amit a külföldről visszatérő gyakornokok tartanak. Eddig Kínáról, Costa Ricáról és Togóról láttam képes beszámolót. Mindegyik rettentően inspiráló volt. Ilyenkor hihetetlen kalandvágy lesz úrrá rajtam (aztán kicsit felelevenítem a kiutazás előtti kálváriámat, és rájövök, hogy sajnos ehhez én már nem vagyok elég bátor…).

Hihetetlenek ezek a németek, hogy hova el nem jutnak. Tomi erre annyit mondana, hogy mert van pénzük. Szerintem az is számít ugyan, de a másik dolog a német „Fernweh”, ami a honvágy ellentéte. Magyarán ezeknek mindegy hova, csak menni kell.

Ha már Tominál tartok; járt itt:) Tíz napot volt kint nálam, tetszett neki a terep. Igaz a „hibbant nőszemély” lakótársamat eleinte nehezen viselte, de a végére megszokta. Hét közben mindketten dolgoztunk. A 2 hétvége egyikén elutaztunk Baden-Badenbe, illetve megnéztünk egy nagyon érdekes média kiállítást néhány extrém autóval megspékelve. Tominak "szakmailag" is telitalálat volt, mert a egy teljes szintet szenteltek a számítógépes játékoknak. Képek oldalt láthatóak! Otthonról érkezett egy kis pálinka is természetesen, aminek, mint mindig, most is buli lett a vége. Pedig csak vízipipázni indultunk. Ezúttal az egész gyakornokház együttesen. Lányok elől, fiúk kissé lemaradva. Mire utolértek bennünket, Dianával már nagyban roptuk a táncot a helyi arab és török delegációval egy Sisha bár közepén:P Az este folyamán leteszteltük a kori-pályát is, igaz még nem nyitott ki, meg korink sem volt, de ilyesmi megtörténik, ha az ember megízleli a friss hazai eszenciát:D Ez a buli amúgy azért sikerült ilyen jól, mert a muszlim és az európai kultúra között félúton volt, így mindenki jól érezte magát. Igaz Diana a hastáncával eléggé a súrolta a határokat (mindkét kultúráét:).

Tomi, mint újonc a lakásban, lefutotta a szokásos köröket a kérdéseivel: ki honnan meg miként, meg ilyenek. Pakisztáni lakótársammal például kifejezetten sokat beszélgetett, mondjuk ő egy kicsit kiesett eddig az események folyásából a hétvégi misztikus utazásai miatt. Megtudtuk, hogy náluk rendszerint családon belül történik a párválasztás. Tehát pl. első unokatestvérek kötnek házasságot. Mindezt azért, mert a törzsek között nincs kavarodás. Faisal eléggé „mellényúlt”, mert történetesen egy indiai lányba szerelmesedett bele. Ami persze hétpecsétes titok, konkrétan az iráni lakótársam sem szerezhet tudomást a dologról. Ezen kívül, amin még néztem egy nagyot, hogy sem a lány, sem a szülők nem lettek felvilágosítva arról, hogy itt fiúk és lányok együtt élnek egy házban. Az előadásban természetesen ilyen dolgokról nem számolt be. És innen utalnék vissza a címre. Így szerintem érthető a kifakadás:)

Mi leszek, ha...

Eljött az idő. Csütörtök este végső kimerültségemben írok pár sort arról, hogy mi a csudának jöttem ide, mit dolgozom, mit tanulok itt, amire otthon nem volt meg a lehetőség. És most olyanom van, hogy mindezt Ádámnál Évánál szeretném kezdeni:)

Szóval, az ember lánya ugyebár már oviban elkezd azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Ekkor még minden belevaló kiscsaj hercegnő, vagy „Szandi” szeretne lenni. Aztán a nagy kérdés még általános iskolában sem tekinthető lezártnak. Végül egy középiskolás pályaválasztással jegeljük a kérdést további pár évre. Akkor jön a másik pályaválasztós szakasz. Na ezt én elég rendesen megszenvedtem. Tájépítésztől orvosig minden akartam lenni. Végül maradt az eredeti terv: Külker. De jó, kitaláltam mi leszek…Vagyis azt hittem. A Külkeren végül is külkereskedelmen kívül mindent tanultunk. Ezzel nem feltétlenül a sulit akarom leminősíteni, csakhogy az az igazság, hogy a külkereskedelem olyan formában, mint mondjuk a 70-es években (amikor a sulit alapították), nem létezik. Globalizáció van.

És outsourcing, ami felszippantotta a külkerről kikerülő nyelveket jól beszélő, ámde különösebb szakképzettséggel nem rendelkező ifjakat, így engem is. (Aki esetleg nem hallott még az outsourcing fogalomról: Azt a speciális folyamatot értjük alatta, amiben egy vállalat az addig szokásosan maga által végzett valamelyik tevékenységét átadja, egy, az adott tevékenységre szakosodott más vállalatnak, és a jövőben azt a bizonyos tevékenységet – díjazás ellenében – ezen másik vállalat látja el.) Magyarán fejlett országok kiutalják a „piszkos-munkát” a fejlődő országok valamelyikének költségcsökkentés céljából. Ez a folyamat azonban a befektetőkön kívül senkinek sem túl kényelmes.

Nézzünk egy esettanulmányt: Én a Tatában egy német piackutató óriáscégnek csináltam piackutatást. Nekem azért nem volt túl felemelő ez a munka, mert

1. Nem ismerem, nem ismerhetem olyan szinten a német piacot, mint az, aki ott él, így nyilván nem tudok olyan tökéletes elemzést sem adni róla.

2. Láthatatlanul dolgozunk a háttérben, a kezünkből kiadott munka más neve alatt jut el az ügyfélhez, és az esetek nagy részében visszajelzést sem kapunk arról, hogy milyen volt a fogadtatás. Így az emberben nincs meg a törekvés arra, hogy jobbnál jobb eredményt nyújtson.

3. Mivel mi vagyunk a szolgáltatók, ez sajnos egy alárendelt szerep. Bármi gáz van, magyarázkodni kell, ha nincs gáz, azt onnan tudod, hogy csend van a túloldalon.

4. És sajnos a munkaerő piacon sem feltétlenül úgy leszünk számon tartva, mint piackutató szakemberek, hanem mint ügyfélszolgálatosok, ami tökéletes referencia egy újabb outsourcing munkához.

Másrészt a frontvonalon dolgozó németeknek sem túl kényelmes, mert nekik kell a bőrüket vinni a vásárra, és érthető módon, az ember jobban megbízik a saját munkájában, mint a világ másik végén ülő kis indián által készített elemzésében…

Ennek ellenére elég jól éreztem magam a Tatában, amit főként a társaságnak tudok be. Nagyrészt pályakezdő fiatalok külföldi tapasztalattal. Viszont a 2 év alatt több mint a fele lecserélődött a csapatnak, ami nem véletlen, hiszen, mindenkiben benne volt még a fiatalkori hév, a bizonyítási vágy. Így ilyen-olyan irányokba kilőtték magukat. És aki esetleg már több mint 2 éve van a cégnél, az sicher, hogy elkezdett egy újabb főiskolát/egyetemet munka mellett. Ilyen környezetben az embert egyszerűen viszik magukkal a többiek.

Én is rengeteget filóztam, hogy mit meg hogyan lenne értelme. Merre lépjek tovább. Az AIESEC gyakorlat azért is egy nagyon jó lehetőség, mert az ember kipróbálhatja magát valamiben, amire rendes körülmények között tapasztalt hiányában nem sok esélye lenne. Racionális piackutató lévén szem előtt tartottam a munkaerő-piaci igényeket is. Így született meg a nagy terv: Online Marketing. (Online Marketing alatt az interneten történő értékesítést értem, illetve az ezt támogató reklámtevékenységet. )

Még 2010 nyarán el is végeztem egy webszerkesztő tanfolyamot Pesten, erre mindenképp szükség volt, hogy legyen valami alap, amire építhetek. Aztán idén nyáron összeraktam életem első honlapját is, ahol bevetettem minden addigi tudásomat. És megpályáztam ezt a gyakorlatot, ami mint már említettem „tökéletes csere” volt.

A céget Asknet AG-nek hívják, egy 80-100 fős fiatal vállalkozás, aminek alaptevékenysége szoftver licenszek értékesítése az interneten. Gyakorlatilag az összes óriás szofvergyártóval (Microsoft, Adobe, Nero, stb.) kapcsolatban vannak, és az ő termékeik eladását segítik elő. És én ennek a cégnek is a marketing osztályán dolgozom. Ennél közelebb nehezen kerülhettem volna a tűzhöz, azt hiszem. (Bár ha közelebbről megvizsgáljuk a helyzetet, akkor rá kell jöjjünk, hogy ez is outsourcing, csak egy kicsit más formája.) Mindenesetre kapok egy rálátást, hogy mitől döglik a légy, azaz, hogy hogyan folyik az online értékesítés, milyen rendszerek, kulcstevékenységek vannak a háttérben. Másrészt kitanulom az online reklám csínyját-bínyját.

A marketing részlegen belül is van több terület. Az egyik az „affiliate marketing”, ami kevésbé tetszik. Ez azt jelenti, hogy fű-fa-virág bejelentkezik a honlapjával, hogy ő szeretne kirakni egy reklámot (bannert) az oldalára, és amennyiben valaki erre klikkelve vásárol, akkor jutalékot kap az emberünk. Ide tartoznak még a kuponos honlapok is. Persze folyamatosan követni kell, hogyan alakul az eladás. És az mondjuk érdekes, hogy láthatod a riportokból, hogy milyen hatása van egy-egy mozdulatodnak. Pl. ha egy mozdulattal kitörlök egy aktív Nero bannert, akkor hány ezer USD-vel esik vissza az eladás egy héten belül:P (ilyet szerencsére még nem csináltam)

A másik része a történetnek a saját céges oldalaink ápolgatása, amelyen keresztül a német felsőoktatásban tanuló diákokat és dolgozókat próbáljuk elérni szoftver-ajánlatainkkal . Hírlevelek, bannerek készítése, honlapfrissítés, rendezvényszervezés, stb. Ez valamivel jobban tetszik, mert kicsit szabadabban ténykedhetek. Mondhatni kiélhetem kreatívitásomat:)

Igazándiból még alig egy hónapja vagyok itt, de már az első naptól folyamatosan kaptam a feladatokat, de soha nem álltak ostorral a hátam mögött, hanem többnyire magamban dolgozok. Ha elfáradok netezek kicsit, nem szól érte senki. És a munkaidő is rugalmas, sem a reggeli érkezésről, sem a ledolgozott órák számáról nem kell elszámolni senkinek. Ez a légkör nagyon kellemes, könnyen meg lehet szokni. Úgy veszem észre, hogy azért megvan a folyamat is, és engednek egyre jobban elmélyülni a dolgokban. Nem tudom, hogy a 4 hónap mire lesz elég, mire sem. Mindenesetre eddig még nem volt az az érzésem a munkahelyen, ami a Tatában sajnos elég sokszor, hogy üresen, értelmetlenül telik az idő. Ez jó jel szerintem a jövőre nézve. A kollégák kedvesek, de azért kívülállónak érzem magam, amit főleg a nyelvi nehézségek számlájára írok. Ha hozzám beszélnek természetesen megértem, de a mellettem folyó párbeszédekbe csak ritkán tudok/merek becsatlakozni. Biztos, hogy fejlődik a nyelvtudásom, de az is biztos, hogy tökéletes soha nem lesz.

Szumma szummárum, én csak Magyarországon tudom elképzelni a jövőt. De ez a bejegyzés már így is túl hosszúra sikeredett. Reszpekt mindenkinek, aki ideáig átverekedte magát. A jövőbeli tervekről majd egy következő alkalommal írok.

Így élünk mi - 4. hét

Ezennel bemutatom a kis lakóközösséget, azaz hogy élünk mi négyen a gyakornokházban.

Az elején már írtam pár szót a lakásról. Arról, hogy az első benyomások nem voltak túl jók…Nos, azóta otthonosabbá tettem a szobámat, a konyhát is kitakarítottam még az első héten, és sikerült magamat valamelyest visszaállítani a kolis életstílusra is. Úgyhogy most már szerencsésnek mondom magam, amiért végül kettőnk (Clara és én) közül nekem jutott a negyedik szoba a lakásban. Nem mondom, hogy súrlódásmentes az együttélés, de legalább mindig történik valami.

A bemutatást a lányszekcióval kezdem. Diana, az ukrán lakótársam 20 éves, de már élt Amerikában, Kínában és Indiában is. Ezek a tények önmagukban árulkodóak…A lényeg, hogy igencsak belevaló leányzó, és mindemellett egy nagyon közvetlen és humoros jelenség. Az ő traineebodyja, Richi, aki ugyan nem velünk lakik, hanem innen egy sarokra, de olyan sokat időzik nálunk, hogy tiszteletbeli lakótársként őt is bemutatom. Háromnegyed német és egynegyed japán a srác, de ránézésre fordított az arány. Ráadásul folyamatosan origamit hajtogat.:) Nos, ők mindketten beszélnek oroszul. Diana Kijevből származik, és ott alapból oroszul beszélnek. Richi pedig élt ott egy évet. Úgyhogy mi így hárman jól megtaláljuk a közös hangot a három nyelv (angol-német-orosz) valamelyikén.

A két fiú lakótársam szintén elég érdekes utat járt be idáig. Amir Iránból származik, de 16 éves korában eljött otthonról, hogy ne kelljen bevonulnia katonának. Élt Dubaiban fél évet, aztán Malajziában még 7-et. Ott végezte el az egyetemet. Aztán még Azerbajdzsánban is volt 4 hónapot, de azt most meg nem mondom, hogy mikor vagy miért keveredett oda. És most itt van. Haza csak nagy ritkán 3-4 évente egyszer látogat, de ő már átállt amolyan világvándor életmódra. Következő úti cél Amerika lesz. Rajta keresztül már 3 másik iránit is megismertem, úgyhogy sokat megtudtam az országról. Nem lehet egyszerű ott fiatalnak lenni. Alapvetően nem a gazdasággal vagy a társadalommal van probléma. Igaz nincsenek koedukált középiskolák, és a nők csak kendőben mehetnek ki az utcára. De az oktatás és a gondolkodás nem sokban különbözik, csak a politikai nyomás rettentően erős. Sokan csinálják Németországba a Mastert, valaki már alapból úgy indul neki, hogy többet nem megy haza, mert nem érdemes. Azért ez nem lehet egyszerű, főleg ha az ember szereti a hazáját…Márpedig hogyne szeretnék.

Faisal pakisztáni, pontosabban Kasmir pakisztáni részéről származik, viszont Svédországban végezte az egyetemet, de élt már Dániában is.

Mivel mindkét fiú muszlim, ezért nem isznak alkoholt (a lányok isznak helyettük is;), és nem esznek sertést. Ez eddig nem nagy újdonság, de amit én is csak itt tudtam meg, hogy a többi húst is csak akkor ehetik meg, ha az állatot speciális módon ölik le. Ezeket a húsokat halal (megengedettet) jelzéssel látják el. Ilyesmit persze nem olyan könnyű beszerezni Németországban. Ami az imádságot illeti, azt sem könnyű kivitelezni. Naponta ötször van kötelező ima, ami öt különböző napszakban történik, a nap járásától, évszaktól és földrajzi helyzettől függően. Ez azt jelenti, hogy éjszaka is fel kell kelni. Kettőjük közül csak Amir tartja be a napi ötszöri imát, aminek szegény Diana „issza a levét”, mert a 2-2 szoba közt van belső ajtó, így simán áthallatszik minden.

Most pedig pár szó a múlt hét történéseiről. Részt vettem egy céges konferencia szervezésében, ami témájában annyira nem állt közel hozzám (szoftverek), de arra jó volt, hogy egy kicsit jobban megismerjem a munkatársaimat. Ezen a napon volt a céges csapatépítés is, az ún BBB, ami annyit tesz mint BIER-BIER-BIER (sör-sör-sör). Innentől nem nehéz kitalálni a koncepciót: Sör-Weisswurst-Brätsel, amolyan Oktoberfest életérzés. Itt konstatáltam, hogy az informatikusok a társadalom egy külön rétegét képezik ugyan, de annak ellenére még van humorérzékük, igaz én a nyelvi korlátaim miatt csak kb. minden ötödik viccet értettem meg.

Ha péntek este, akkor vízipipa. Viszont mivel Clara visszavitte a pipá(nka)t, ezért kénytelenek voltunk elmenni egy közüli Sisha-bárba. Elég hangulatos volt. Mondjuk, azért jó volt, hogy magunkkal vittük Richit, mert nem sok kékszemű-szőke hajú egyén volt a helyen. Na meg a nemek aránya sem volt teljesen egyensúlyban. De a pipa ritka jó volt. Mondanám, hogy a legjobb, amit eddig próbáltam, csakhogy azóta már azt is sikerült überelni;)

Vasárnap Baselbe kirándultunk, ami ugyebár már Svájc, igaz alig 10 perc vonatútra a német határtól. Öten akartunk menni, de mivel Clara lekéste a vonatot, így végül 2 iráni fiú+Diana+én vágtunk neki az útnak. Cserébe Baselben mindent Claráról neveztek el: Clara-utca vezetett a vasútállomástól a központba, ahol Clara-shopping-centert, Clara templomot és Clara ékszerész is láttunk. Pont őszi vásár volt a városban, így minden tér tele volt ringispíllel és vásári sátrakkal. „Cirkusz kell a népnek”, a svájciaknak legalábbis. Csak egy kávéra és egy dönerre költöttem, de nem merem leírni az összeget (a lényeg, hogy minden dupla annyiba került, mint Németországban!)

Hétfő itt ugyan munkanap volt, de november 1-e nem, így kihasználva a plusz egy pihenőnapot, életemben először Halloween buliba mentem. Igaz csak amolyan házibuli volt, de jófajta. Életem legjobb vízipipáját végülis itt próbáltam. Próbáltam ellesni a technikát, majd otthon tesztelem;) De feltétlenül be kell szerezni hozzá kókuszdió szenet, mert az a titkos esszenicia. Ezenkívül megismertem egy csomó új és érdekes embert, többek között egy novoszibirszki orosz lányt is;)

Nyugat-Németország vs Spreewaldgurken– 3. hét

Mindenki a munkámra kíváncsi, tudom, de most valahogy megint olyanom van, hogy nem erről szeretnék írni. Lehet az a baj, hogy mindig hétvégén írom ezeket a bejegyzéseket, és ilyenkor teljesen leállítom a munka-agysejtjeim működését.

Ámde nem akarom elveszteni az amúgy is szűk olvasóközönségemet, és kompromisszumos megoldást kötök veletek. Írok egy kicsit a munkahelyen szerzett kulturális tapasztalatokról.

A cégben én vagyok az egyetlen külföldi gyakornok, ami nyilván nem annyira kényelmes szituáció, mintha többen lennénk „kívülállók”, viszont megvan az az előnye, hogy az ember kénytelen a helyi közegben elvegyülni, létezni, érvényesülni. És sokkal többet megtudhatok a németekről, arról, hogyan gondolkodnak, minek örülnek, milyen problémáik vannak, stb., mint például az Erasmus alatt, amikor is német szó nélkül is vígan át lehetett vészelni az egész félévet.

Nem mondom, hogy nem megerőltető egész nap németül beszélni, németül gondolkodni. De ami a legviccesebb, hogy nem is a munka része az, ami leginkább lefáraszt, mert otthon is német szoftvereket használtam, emaileztem, stb. A napom legnehezebb része egyértelműen az ebédszünet. Néha a könnyebbik utat választom, és elmegyek egyedül kajálni a közeli menzára. De ha mégis társaságom akad, akkor vért izzadok, hogy hozzá tudjak fűzni valamit a beszélgetéshez. Hiába magyaráztam Tominak is, hogy nekem „csak” szakmai felsőfokúm van. Amint a Micimackóról kezdenek beszélni, megáll a tudomány. Mire felfogom, hogy miről van szó, és megfogalmazom a gondolatomat a témával kapcsolatban, már rég máshol tart a beszélgetés. Mindenesetre mégiscsak az ebédszünet az, amikor fel lehet térképezni a kulturális különbségeket.

A beszélgetések jelentős százaléka folyik utazásról. Itt ugyanis bárki szabadságon van, az egyet jelent azzal, hogy utazik. Sajnos úgy vettem észre, hogy ezek a kirándulások többnyire a fejlett világ felé irányulnak. Nyaralás a Kanári-szigeteken, biciklizés Mallorcán, túrázás Ausztriában, sátrazás Ausztráliában, és hasonlók. De olyat nagyon ritkán hallok, hogy valaki a „keleti-blokk” felé vette az irányt. Sőt mi több, amin kicsit meg is botránkoztam, olyannyira nem érdekli őket az, ami a régi szocialista rendszerből való, hogy a saját országuk keleti tartományairól is alig tudnak valamit. Nem látták a Good Bye, Lenint (Díjnyertes német film, ami a berlini fal ledöntésének idején játszódik)! Én meséltem el pár mondatban a történetet, mert az egyik munkatársam gyerekének fogalmazást kellett írnia a DDR-ről, és az anyuka nem tudott hozzászólni a témához. De legalább a spreewaldi uborkát ismerte:) Azóta meg is néztem még egyszer a filmet. Ajánlom mindenkinek!

Kicsit fura nekem az is, hogy akik bent étkeznek a cégben, azok sem hoznak semmi normális kaját magukkal. A kolléganőm például két hete ugyanazt eszi ebédre: kenyeret mustárral, esetleg egy paprikával megspékelve. Bezzeg, ha nyaralni mennek, minimális elvárás, hogy legyen egy olasz pizzéria a legutolsó osztrák falucskában is. Amikor megemlítettem, hogy mi szoktunk otthonról kaját vinni, ha nyaralunk (azt nem mondtam, hogy akár 10 napra valót is:), úgy néztek rám, mint valami űrlényre. Válasz: a nyugat-németek ilyet soha nem tennének.

Pedig a legtöbbjüknek nincs családja sem, hogy ne lenne idejük este összedobni valamit. Mellesleg ez is egy olyan pont, amit nehezen tudok elfogadni. A marketinges kolléganőim a 30-as éveik elején-közepén járnak, mindegyikük párkapcsolatban él, de egyiküknek sincs gyereke. Rákérdeztem, hogy nem tervezik-e még a családalapítást, de azt a választ kaptam, hogy korai még. 30 fölött nem értem, hogy lenne ez korai! Már rég elkéstek. Az egyedül a HR-esünkről tudom, hogy van egy kislánya. De akármilyen gonoszul hangzik, mikor behozta egyik délután az irodába, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az övé-e a baba, vagy pedig az unokáját hozta megmutatni. Azóta már tudom, hogy a sajátja a másfél éves gyerkőc, aki már több mint 1 éve bölcsibe jár, mert az anyukája 6 hónap után visszajött dolgozni, nehogy kiessen a praxisból. De könyörgöm, egy fél éves gyerek még nem beszél, nem jár, és jobb esetben szopik! Most már értem, hogy hova adták el azt a sok bébikaját! (A Tatában 2,5 évig ez volt a fő terület, amit piackutattam.) Csak azt nem értem, kinek jó ez? A babának állítólag jót tesz a társaság a bölcsiben. De az anyukának nem sajdul bele a szíve, hogy nem látja, ahogy a gyereke lábra áll? És vajon mi lesz az első szava? Lehet, hogy anya helyett dada. Nagyon remélem, hogy ez a trend nem ér el hozzánk, mert nekem nagyon nem tetszik...

A „legjobb arc” az irodában kétségkívül a takarítónő! Egy fekete bővérű nő, akiből csak úgy árad az energia (tudjátok, mint az amerikai filmekben – Apáca-show és társai). Délután 4 körül elindul takarítókörútjára, ami annyit tesz, hogy minimum 15 percet beszélget minden szobában a legkülönfélébb témákról. Megtudtam, hogy Amerikából származik, de Németországot jobban szereti. Mesélt a szomszédairól, volt hogy politikai csatározásba fulladt a délutáni „takarítás”, de néha csak arról folyik a beszélgetés, milyen filmet nézett este a TV-ben, vagy hova megy bevásárolni.

Ezt viszont nagyon szívesen hazavinném magammal. Mármint nem feltétlenül a takarítónőt, de ezt a nyitottságot. Nem számít a bőrszín, nem számít a munkakör, az emberi értékek vannak előtérben, és úgy vettem észre, hogy ez úgy általában jellemzi a németeket. Nagyon befogadóak, amennyiben látják a minimális törekvést a beilleszkedésre. Nem is tudom, mi lenne ha, nem így állnának ezekhez a dolgokhoz…

„Hast Du dich eingelebt?” avagy „Megszoksz vagy megszöksz?„ – 2. hét

Ez a hét sem telt el eseménymentesen, mégis hét végére eluralkodott rajtam a honvágy, aztán jött egy hazai segítség, és minden jó lett volna, ha... Na, de kezdem az elején.

A munkahelyen az a helyzet alakult ki, hogy hétfőn még túlóráztam, majd pedig magamra maradtam az irodában a hét fennmaradó részében. Történt ez úgy, hogy a főnököm Mallorcára ment nyaralni, kolléganőm kedden elrepült a Kanári-szigetekre. Alex, a harmadik ember a csapatból, pedig influenzával feküdt otthon. Munka nélkül azért nem maradtam, mert másik részlegre is besegítek. Sőt kicsit úgy is éreztem, hogy a határaimat feszegetik, mert olyan informatikai feladatokba vonnak be, sőt ruházzák rám a felelősséget, amihez igencsak kevésnek érzem magam. De a munkámról mindenképpen szeretnék majd egy külön bejegyzést írni.

A hét elején végre megérkezett a biciklim.:) Zsófi kölcsönadta nekem a sajátját erre a pár hónapra, amiért rettentően hálás vagyok neki! Azóta bicajjal járok dolgozni, meg úgy egyáltalán mindenhova.

Kedden volt egy kis aieseces sörözős-ismerkedős rendezvény a helyi AIESEC irodában. Elég sokan voltunk. Mondjuk, ha jól tudom, akkor az itteni helyi bizottság mintegy 100 tagot számlál, szóval ahhoz képest ez csak egy kis buli volt. A nemek arányát tekintve a fiúk vannak többségben, nyílván a műszaki oktatás miatt. Végre megismertem Markust, aki a gyakorlati helyet szerezte nekem. Ő lakott egyébként a szobámban előttem. Az este folyamán beszélgettem még 2 brazil fiúval is, akik itt gyakornokoskodnak a Boschnál, igaz nem aiesec-kel jöttek.

Szerdán Zsófi meghívott magához vacsorára. Egy evangélikus koliban lakik, a barátjával együtt, pontosabban külön, de egy épületben. A kolis konyha láttán leesett az állam. Nem elég, hogy mosogatógéppel volt felszerelve a hely, de szobánként saját hűtő járt mindenkinek. És az egész olyan csilli-villi, tiszta és rendezett volt, hogy WOW. Nagyon komoly közösségi élet és önszerveződés van az egyes szinteken, így tudják fenntartani a rendet. De ahogy elbeszélgettem egy kicsit a konyhában főzicskéző elsőévesekkel, rájöttem, hogy jó anyagból könnyű dolgozni;) Fiú létükre olyan ügyesen mozogtak a konyhában, hogy azt hiszem én nem mernék ott fakanalat venni a kezembe. Nem azok az „anyapicifia” fajták. Egyikük mesélte, hogy most kezdte az egyetemet, és ugyan kicsit messzebb lakik északon (6 óra út), de legelőször karácsonykor tervezi, hogy hazautazik. Mifelénk ritka az ilyen. Mindenki rohan haza már csütörtök este, viszi a szennyest, hozza a kaját. A németek általában önállóbbak. Zsófi kelkáposzta-főzeléket főzött, ami nagyon finom lett. Igazi hazai ízek:)

Csütörtökön talán túl sokat beszéltem skype-on a családdal és Tomival, így estére teljesen eluralkodott a honvágy. Amit csak fokozott Tomi másnapi emailje, amiben megírta, hogy január-februárban az oroszok kihívták Novoszibirszkbe trainingre. Ekkor jól jött, hogy egyedül voltam az irodában, mert nem igazán tudtam visszatartani a könnyeimet. Így az amúgy is végtelennek tűnő 4 hónapos távkapcsolat 5-re duzzadt. Ráadásul abban a 2 hónapban semmi esély arra, hogy találkozzunk.

Ezek után már nem tudtam, hogy mi tudna kirángatni a gödörből, amibe kerültem. De van abban valami, hogy az életben a jó és a rossz dolgok valamilyen szinten kiegyenlítődnek. Minden rosszat követ valami jó, még ha csak egy kis öröm, akkor is. Bálint (az öcsém, aki kamionsofőr) írt sms-t, hogy szombaton érkezik Karlsuhe határába, és jön hozzám.

Ezen felbuzdulva elmentem munka után bevásároltam egy kis hazai tyúkhúsleveshez és almás lepényhez. Az almás pitét végül már péntek este megsütöttem, ami utólag nem bizonyult túl jó ötletnek, mert ha nem mentek meg pár szeletet Bálintnak, akkor semmi nem marad. Azt hiszem, kicsit át kell majd írnom a szabályokat a gyakornokházban, mert a péntek este a lakásban összeverődött, éhes, ágrólszakadt világvándorok nem bírtak ellenállni, és betolták az egészet. Ezzel igazándiból nem is lenne problémám, mert szívesen sütök-főzök, főleg ha van kinek, és még hálásak is érte. De sajnos itt nem tudok hazai anyagból dolgozni (értsd alma, stb.), szóval nem olyan olcsó összedobni még egy lepényt sem. Nem beszélve arról, hogy az esti vízipipázás is az én kontómra ment. És azért nem élek itt olyan nagy lábon. Szóval majd még alakul, de mindenképpen meg kell húznom a határokat Terézanyu és a gazdasági főiskolát végzett énem között.

Bálint szombat kora délután ért be világjáró kempingbiciklijével a városba. Egyszerre jöttünk el amúgy otthonról, csak amíg én itt éltem világom, ő tekergett Németország és Ausztria között, innen pedig Svájc felé megy tovább. Körbevittem Karlsruhe központjában, vasárnapra pedig gyorsából megszerveztünk egy 5 fős csapatot, és elvonatoztunk Heidelbergbe. Szép idő volt, készült egy halom fotó, Bálint gyakorolhatta a német és angol nyelvtudását( megjegyzem, van még mit fejlődni:P). Aztán este megkapta a pakkot (kaja, tiszta ruha:), és útjára bocsátottam.

Sajnos ez a kellemes nap mégiscsak egy szívszorító otthoni hírrel ért véget. Hiába próbáltam mindent úgy rendezni, hogy ugyanúgy várjon februárban, mint mikor eljöttem, Kuksi már biztosan nem fog:( Pont az utolsó otthon töltött hétvégéim egyikén valahogy előkerültek a régi videó kazetták, és megnéztük a Vukot. Az egyik legszebb magyar mese, és amennyire szép, annyira szomorú is, pont mint a kis Kuksink története. 5 évvel ezelőtt hoztuk az egerszegi menhelyről. Annyira kis gyámoltalan kislány kutya volt, hogy még ugatni is meg kellett tanítani. Nem akartam nagyon megszeretni, mert az előző kutyánkat is egy hétig sirattam, de őt egyszerűen nem lehetett. Annyira szép és hálás teremtés volt, a légynek sem ártott volna. Mindig vele futottam, akárcsak Barnika (a kisebb öcsém, aki tájfutó). Vasárnap délután is együtt mentek az erdőre, de haza már csak az öcsém ért. Kilőtték előle a 20 méterrel előtte futó Kuksit. A vadász elhajtott, az öcsém meg ottmaradt az immár nem fehér, hanem pirosmellényes kutyus felett. Bele sem merek gondolni, hogy mi történik, ha Barni fut elől... Átkozott simabőrű!

Kuksi emlékére küldöm ezt a videót:

Kultúrsokk Karlsruhében – az első hét

A kiutazás előtt már eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekelt, mi fog történni. Lefuttattam a fejemben a „hazamenekülős” verziót, és már félig-meddig fel is dolgoztam a kudarcot.

Nem hagytam magamnak sok időt a felkészülésre. Csütörtökön este még csapat-építettünk a tatásokkal, péntek utolsó munkanap és leszerelés a Tatában, este utazás haza, szombaton 10 éves általános iskolás osztálytalálkozó Lentiben, vasárnap pedig indulás Győrből.

15 órás buszút után hétfő délelőtt érkeztem Karlsruhébe. Ketten is kijöttek elém a helyi aiesecesek közül. Kedvesek voltak, elkísértek a lakásba és éppen csak egy zuhanyra volt időm, és már vittek is várost nézni. Addigra már valami 6-an 7-en összeverődtek, gyakornokok és karlsruhei aiesecesek. Azért a hangulat nem volt teljesen felszabadult. Clara, a román gyakornok lány egy nappal előttem érkezett, és szerintem hasonlóan érezhetett, mint én. Megnéztük a kastélyt, meg felmentünk egy kilátóhoz, ahonnan nagyjából be lehetett látni a várost. Őszintén szólva elsőre nem lett a szívem csücske. Ulmhoz hasonlítottam, ami akkor sokkalta szebbnek tűnt. (de most már tudom, hogy a kettőt nem lehet összehasonlítani)

Ezután visszamentünk a lakásba, és amíg én elkezdtem kipakolni, a többiek pizzát készítettek a tiszteletemre. Közben megérkezett Zsófi is, a trainnebodym, aki magyar, sőt anno én is szervező voltam abban az AIESEC táborban, amiben ő csatlakozott. Szóval régről ismerem, és nagyon nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy itt van. Kicsi a világ:)

A szobám nem nagyon tetszett, mert sötét, meg elég piszkos is volt. De az még csak hagyján. Ami különösen kiverte nálam a biztosítékot, az a konyha. Ilyen piszkos konyhát, nem tudom, hol láttam utoljára. Az helyzet, hogy az ember könnyen hozzászokik a jóhoz, így nekem is nehéz volt feldolgozni, hogy egy időre meg kell válnom a kényelmes pesti albérlettől. A vacsi alatti feszült hangulatot végül egy kis hazai pálinkával sikerült oldani:)

Kedd reggel szegény Zsófi kísért be a munkahelyre, de nem nagyon sikerült semmit mondania, ami kicsit kizökkentett volna. Annyira féltem, hogy nem lesz jó a hely, és akkor tényleg azt fogom érezni, hogy bakker, mi értelme volt az egésznek.

De berobbantam a cégbe. A főnököm egy csupa mosoly nő, aki rollerrel közlekedik a folyosón. Egyből végigkísért az egész irodán, mindenkinek bemutatkoztam, röviden elmondta mindenki, hogy mivel foglalkozik a cégben. Volt, aki magyarul is megpróbált intézni hozzám pár szót (Szeretlek és hasonlók;). Az egyik irodában egy kutya is „dolgozik”, hogy mit is csinál pontosan ott, azt nem értettem teljesen. A nagyfőnök is teljesen közvetlen volt. Ettől egy kicsit elszoktam a Tatában. Meg attól is, hogy alig 1 óra alatt már saját gépem és email címem volt. Az első napon meghívott ebédelni a team, akikkel majd együtt fogok dolgozni. A munkáról majd egy külön bejegyzésben írok részletesebben. A lényeg, hogy jó érzéssel zártam az első napot, és úgy jöttem ki, hogy igen, ezt akartam, és megpróbálok mindenhez a lehető legpozitívabban hozzáállni.

Elkezdtem más szemmel nézni a várost. Elég nyüzsgő, mediterrán hangulatú hely ez. Mindenki biciklivel közlekedik, mindenki. Remélem, hamarosan én is…Nagyon vegyes a lakosság, nem csak törökök, de szinte minden náció él itt. Villamos a tömegközlekedési eszköz. Most épül a metró is, és sajnos emiatt eléggé fel van túrva a város.

Az első hét elég sűrű volt, be kellett regisztrálnom magam a helyi hivatalban, bankszámlát kellett nyitnom. (A bankom nagyon durva. Középen könyvespolc, fotelek, plazma TV, játékok a gyerekeknek, és kávé a felnőtteknek arra az esetre, ha esetleg várni kényszerülnek.) Közben bedöglött a gépem is, nem működött a net. Az egész Karlsruhe azon volt, hogy megszerelje. Ja, azt még nem is írtam, hogy ez egy technische Hauptstadt, minden az informatika körül forog. Rengeteg IT cég van a városban. Az összes főiskolán, egyetemen olyan friss technikai dolgokat tanítanak, amiről nálunk szerintem még nem is hallottak. Voltam olyan Campus épületben (Rechnerzentrum), ami 4 szintjének minden termében számítógépek vannak. Ide járnak a diákok gépezni. Mi ehhez képest a Külker két mindig nyitva álló számítógép terme…

A lakótársaimról is majd egy következő bejegyzésben írok. Előzetesben csak annyit, hogy négyen vagyunk: egy ukrán lány, egy pakisztáni, egy iráni fiú és én. A héten kétszer ettem pakisztáni vacsit, egyszer iránit, és kóstoltam helyi sört és bort is. Na meg a hazai pálinka is elfogyott péntek este, aminek egy őrült buli lett a vége. Ezt inkább nem részletezem.

A másnap…Huh, délelőtt takarítással próbálkoztam, aztán városnézés, este főztem a többieknek, ti. ez a standard másnapos tevékenységem. Bejött nekik a magyar kaja (Gombaleves + dödölle). Én nem erőltettem ezt az evés dolgot. Vasárnap pedig regeneráltam az agysejtjeimet.

Előzmények

Hol is kezdjem…Amikor először hallottam az AIESEC-ről, akkor csakis és kizárólag egy dolog érdekelt, ki akartam menni gyakorlatra. Valahova messze a nagyvilágba, 1 évre legalább. Azóta eltelt 6 év. A Külker alatt végig AIESECeztem. Rengeteg embert megismertem, megtanultam egy csomó hasznos dolgot, sok-sok élmény van mögöttem, amik megszínesítették a fősulis éveket. Jó pár embert sikerült bevonnom a szervezetbe, többek között a barátomat is, akivel az első párbeszédünk valahogy így hangzott el a moszkvai reptéren 4 ével ezelőtt, mikor elővettem a kis aieseces mappámat, hogy kikeressem a konzulátus telefonszámát: „Jé, te aieseces vagy? Én utálom az AIESEC-et.”. Aztán másnap összejöttünk. Hiába, az életnek van humorérzékeJ

Aztán fél évre rá valahogy mégis az Erasmust választottam a gyakorlati félévben. Gondoltam, AIESEC-kel majd utána megyek. Már a németországi kint létem alatt próbáltam meggyőzni Tomit, hogy menjünk együtt. Persze tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű. Végül ebből mi sült ki? Az, hogy Tomi belépett az AIESEC-be, majd lelépett Szibériába 3 hónapra, amit élete legnagyobb élményének könyvelt el. Sőt a baráti kör másik 2 tagja is hasonlóan cselekedett, csak ők Indiába illetve Indonéziába mentek.

Én is bent voltam a rendszerben, de valahogy megint csak nem mentem ki. Pedig eredetileg a Tatába is csak azért jelentkeztem, mert azt mondták, uncsi a meló, de viszonylag jól fizetnek. Gondoltam, ez nekem pont jó lesz, mert akkor nem fogok elülni benne sokáig, mert ugyebár én még ki akarok menni külföldre. Aztán nem így lett. Kifogtam egy újonnan induló projektet, fantasztikus emberekkel, fél éves trainingfázis, no stressz, sok buli, steril multis lét. És tolódott a csere, teltek az évek, elkényelmesedtem, de valahogy mégsem hagyott nyugodni, mint egy beteljesítetlen küldetés kísértett az aiesec gyakorlat. Másodszor is végigcsináltam az egész kiválasztási procedúrát. És nagy nehezen, de sikerült elcserélnem magam. A lehető legkisebb kockázatot vállaltam. 4 hónap, Németország, sőt, ugyanazon tartomány, ahol már éltem fél évet. Beszélem a nyelvet. Nem mondtam fel a Tatában, csak fizetetlen szabadságot vettem ki. Az állás „perfect match”. Magyarán a rám a több ezer gyakornoki állás közül a leges legjobban passzolóra jöttem. Német cég, tehát nagy valószínűséggel azt kapod, amit ígérnek. Mindenki támogatott: a családom, Tomi, a barátok, a munkatársak. És mégis. Életemben ennyire nem féltem még semmitől, mint ettől a kiutazástól. Bepánikoltam. Lefogytam pár kilót, nyugtatót szedtem, sőt még le is betegedtem a kiutazás előtti héten.

Rengeteg érzelem, gondolat kavargott bennem. Úgy éreztem, öreg vagyok már ehhez, túl sokáig húztam, és most már késő, nem vagyok képes megint kimenni. Nemrég jött haza Tomi, és olyan iszonyatosan ragaszkodom hozzá is, és az egész kis pesti életemhez, és, hogy nem akarom én már ezt, mert visszalépésnek éreztem ahhoz képest, ahol tartok, és elég közel álltam ahhoz, hogy visszamondjam az egészet. Másrészt tudtam, hogy ha most nem, akkor vége, több lehetőség nem lesz. És nem vagyok benne biztos, hogy ezt nem bántam volna meg később az életemben. Főleg, mert ezzel a gyakorlattal még ott volt az esély, hogy kitörjek a zombilétből, elinduljak egy olyan szakmai irányba, ami érdekel, és amiben látok perspektívát (online marketing). Az outsourcing nagyon kényelmes, egészen addig, amíg ki nem rántják az ember alól a munkát, azzal, hogy másutt olcsóbb a munkaerő. És ami a legszebb az egészben, az az, hogy amint 2 és fél év után bejelentettem, hogy elmennék egy 4 hónapra, azok után, hogy éppen akkor én voltam az egyetlen teljes munkaidőben dolgozó csapattag a korábban 4 fős teamben, a projektvezetőnk nem látta semmi akadályát annak, hogy kiruccanjak. 1 órán belül ott volt mellettem az új ember, akit be kellett tanítanom. És én még azt hittem, megemelik a fizetésemet, ha maradok:D

Nem részletezem tovább a kálváriámat. Aki közelemben volt, az tudja, látta, hogy min mentem keresztül. Aki nem, az meg örüljön neki, hogy kimaradt belőle. Köszönöm a támogatást mindenkinek!